Nem először gondolkodom el egy előrehaladott rákbetegség híre kapcsán arról, miként viselkednék, vagy rosszabb esetben viselkedem majd egy olyan helyzetben, amiben most éppen Sven-Göran Eriksson van.
Először az NSO-n olvastam arról, hogy „az angol válogatott korábbi szövetségi kapitánya a svéd közszolgálati rádió műsorában ismerte be, gyógyíthatatlan rákbetegséggel küzd, és maximum egy éve van hátra”.
A 75 éves edző így fogalmazott: „Valóban súlyos beteg vagyok, rákos, de küzdeni fogok ellene, amíg csak tudok. Ugyanakkor az orvosok azt mondták, legjobb esetben is egy évem van hátra. Igyekszem a pozitívumokra gondolni és becsapni magamat, az agyamat, hogy ne a problémákkal törődjek és valami jót hozzak ki a maradék időmben.”
A mester minden előzmények nélkül, kocogás közben lett rosszul, összeesett és a kórházban derült ki, hogy megtámadta a gyilkos kór.
Valami jót kihozni a hátralévő időből… Milyen ijesztő szavak ezek!
A rák olyan elterjedt betegség, amely szinte minden családot érint, nem vagyok kivétel ez alól én sem. Döbbenet, hogy még mindig nem lehet gyógyítani. És a testi kínok mellett az adja az igazi velejét a szenvedésnek: tudod, hogy hamarosan meg fogsz halni.
Vállalható-e ez a félelmetes vég? Vagy el kell menekülni a gyorsabb halálba egy kínnal teli vegetálás helyett? Van életösztön, vagy erősebb a lemondás? Vannak-e csodák?










Hozzászólások