A képzőművészet szerelmesei számára igazi gyöngyszem került a napokban a hazai mozikba. Az Oeke Hoogendijk rendezte Az én Rembrandtom olyan szereplőkön keresztül visz még közelebb a festő életművéhez, akiknél bensőségesebben talán nem is lehetne a holland klasszikus alkotóhoz fűződni.
Igazi szenvedéllyel átitatott megszállottságról tanúskodik a dokumentumfilm bő másfél órájának minden egyes pillanata és mozzanata. Olyan történeteket tár elénk, amelyek mindegyike egy vagy néhány Rembrandt-kép birtoklásán keresztül ma élő, közöttünk létező műgyűjtők, galéria-tulajdonosok, restaurátorok, múzeumigazgatók sorsába nyújt bepillantást. Olyan sorsokéba, amelyek középpontjában valóban Remrandt, és a festőhöz fűződő nem mindennapi viszony áll. Ezért is lett a dokumentumfilm címe a birtokviszonyt kifejező Az én Rembrandtom, hiszen a szereplők mindegyike szó szerint magáénak tudja a klasszikus festőt. Ki így, ki úgy.
Például egy skót kastélytulajdonos, Buccleuch herceg már-már szerelemnek nevezhető érzéssel viseltetik a kastélya egyik szobája falán függő, az Olvasó öregasszony című Rembrandt-kép felé, amikor kimondja: egyetlen asszony se gyakorolt rá még ekkora hatást… S ezért a lakhelyén belül most méltó helyet keres ennek az asszonynak, aki egy korábbi tolvajlás miatt, amikor is a kastélyból elloptak egy Leonardo da Vinci-képet, magasra, elérhetetlen magasságba lett feltéve. Az egyik szoba olyan pontjára, ahonnan nem érezni azt az átélést, amivel a könyvét olvassa…
A herceg és a festménye nem mindennapi viszonya azonban csak ízelítő, bevezető az ennél jóval bonyolultabb ― Rembrandt-képek kiváltotta ― szenvedélyeknek. A filmben találkozunk a Kaplan-házaspárral, akiknek a műgyűjtő szenvedélyük elég nagy tőkével társul ahhoz, hogy megengedjék maguknak, hogy minden évben megvegyenek egy méregdrága klasszikus festményt. És egy idő után „rákattannak” Rembrandtra, és tíz év alatt szert tesznek tíz, a festőtől származó képre. A gyűjteményüket azonban nem magáncélra vásárolják, hanem az emberiség kulturális vagyona gyarapítása érdekében tartós letétbe helyezik azokat a világ legnevesebb múzeumaiban. Miközben Thomas Kaplan bevallja: A Tanulmány egy fehér sapkás nő című festménybe ő is annyira beleszeretett, hogy egyszer csak fogta, és szájon csókolta a festményen látható asszonyt…
A múzeumi letétbe helyezés vezet át bennünket egy újabb Rembrandt-szenvedélyhez, amely oly mértékű, hogy majdnem államközi konfliktust okoz. Nagyon ritka ugyanis, amikor új műkincs kerül a piacra, pláne, ha Rembrandtról van szó. Nos, a dúsgazadag Eric de Rothschild a testvére adósságát kiegyenlítendő eladni kénytelen a Rembrandt által 1634-ben megfestett házaspárt, a Marten Soolmanst és Oopjen Coppitet ábrázoló portékat. A műkincsekre pedig két múzeum is azonnal szemet vet. Két nem kisebb intézmény, mint a párizsi Louvre és az amszterdami Rijksmuseum. A hosszas, államközi huzavona eredményét itt direkt nem ismertetem, ha kíváncsiak rá, hogy mely intézménybe kerültek a Rembrandt-portrék, javaslom, nézzék meg a dokumentumfilmet.
Ahogyan nem árulom el a végeredményét az alkotás talán legizgalmasabb történetének sem, amely a fiatal művészettörténészhez és műkereskedőhöz, Jan Sixhez kötődik. Six már a tizenegyedik ilyen nevű sarja annak a famíliának, amelynek az első ilyen nevű tagját Rembrandt Egy fiatalember portréja címmel az 1630-as években lefestette. A Six-ős képe most ott lóg a legfiatalabb Jan Six lakása falán, csakhogy, amíg odakerült, a műkereskedő valódi kálváriát járt érte. A filmben e kálváriát végigkövetve részesülhetünk abban az élményben is, hogy milyen bonyolult és összetett dolog megállapítani egy festményről, hogy eredeti-e. Hiszen Jan Sixnek ahhoz, hogy elmondhassa: Rembrandt-kép lóg a falán, ezt előbb neves szakértők véleményét kikérve bizonyítania kellett a műkincskereskedő és műkincs-szakértő világ előtt. Itt ismerkedünk meg például a Remrandt iránti megszállotság egy másik szintjének képviselőjével: azzal a Rembrandt-szakértő Ernst van de Weteringgel, aki, amint azt bevallja, élete minden pillanatát e festő művészete tanulmányozásának szentelte.
A kép eredetisége körüli hercehurca után azonban Jan Sixnek még az egyik üzlettársával is meg kell küzdenie, aki azzal vádolja meg, hogy a korábbi megállapodásuk ellenére kitúrta őt ebből a projektjéből. A kép körüli feszült és izgalmas pillanatokat azonban véleményem szerint épp a korábban már említett megszállottság és szenvedély teszi még feszültebbé és izgalmasabbá, amely e film tényleg valamennyi szereplőjének sajátja.
Ha érdekli önöket, hogy mi lett a házaspárt ábrázoló Rembrandt-porték, vagy a Jan Six felfedezte Rembrandt-kép sorsa, ne hagyják ki ezt a kiváló dokumentumfilmet. Már csak azért se, mert azt is nagyon tanulságos látni, ahogy egyes emberek időt, pénzt, sőt, az egész életüket sem sajnálják egy – egyébként rendkívül szép, nemes és felemelő – tevékenységnek szentelni.
A filmet az Apolló mozi repertoárjában találják meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások