Eszembe jutottak a mondatok, melyek szerint mi magyarok rasszisták, fajgyűlölők, nácik, vagy „mittudoménmik” vagyunk, s közben meg az orrom előtt zajlik le tökéletes példája annak, hogy mennyire nem vagyunk mi semmik, mennyire egyszerűen csak nyugodtan akarunk élni, velük vagy nélkülük, bánja a nyavalya, de nyugalomban.
Elképzelésem sincs, hogy normális, vagy általános jelenség-e az, ami egy hétvégi délutánon zajlott, zajlik Debrecen egyik népszerű belvárosi terén. Simán benne van, hogy én merészkedtem le a ritkán az utcára vasárnap délután, mindenesetre a mostani fagyizás közbeni séta rendesen elgondolkodtatott.
Sétálunk, beszélgetünk, nyaljuk a fagyit, úgymond csaptunk egy kört. Sokan voltak az utcán, családok, gyerekek, kutyások, deszkások, rockerek, fiatalok, öregek, szőkék, barnák, feketék és tarkák. Mindenki örült a ragyogó napsütésnek, örültünk, hogy élünkhogy nevetünk, hogy nyalunk.
Rövid sétánk vége felé, azonban valami történt a szemünk előtt, valami, ami nagyon sötét, talán szürreális is, de mindenképp elgondolkodtató.
Az egyik közeli térre érve egyszer csak megjelent előttünk egy túlságosan barna banda. Elég szakadtak voltak, elég hangosak, szóval finoman fogalmazva nem volt jó rájuk nézni, ezért nem is néztem őket tovább, néztem inkább a mellettünk szökdécselő rigót. Annak is sötét a volt a színe, az is hangos volt, mégis valahogy jobban esett óbégatás helyett csipogását hallgatni. Egyre közelebb értünk a bandához, s ők láthatóan egyre jobban élvezték helyzetüket: hamarosan nagy éneklés közepette el is kezdtek táncolni, a szemre rákerült a napszemcsi, a fejre a kapucni, oszt kész is vagyunk, mienk a világ. Merthogy tényleg az övék.
Egy középkorú nő üldögélt az egyik padon, egy kisgyermekes család a másikon, szerelmesen búgó pár a harmadikon, s furcsamód mindnyájan pillanatokon belül felpattantak, átadva a teret a hódítóknak. Elindultunk. Mi haza, aki eddig nyugodtan élvezte a szikrázó napot, az meg inkább árnyékba vonult, csak ezeket ne lássa, csak nehogy bárkinek beszóljanak, nehogy baj legyen. Közben eszembe jutottak a mondatok, melyek szerint mi magyarok rasszisták, fajgyűlölők, nácik, vagy „mittudoménmik” vagyunk, s közben meg az orrom előtt zajlik le tökéletes példája annak, hogy mennyire nem vagyunk mi semmik, mennyire egyszerűen csak nyugodtan akarunk élni, velük vagy nélkülük, bánja a nyavalya, de nyugalomban.
Alig lépünk pár lépést, nagy cikázva megelőz minket egy srác. Nem volt az barna, nem is énekelt, nem is táncolt, egyszerűen csak láthatóan annyira be volt cuccozva, hogy azt sem igen tudta, hogy melyik földrészen van. Jövünk egy sarkot, szembe jön egy még durvább eset: a kb. 17 éves srác is valami durva cuccot tehetett magáénak, mert az ő látványa még rémisztőbb volt. Csak lépegetünk hazafelé, s közben egyre csak azon gondolkodom, ezeket vajon honnan engedik ki ilyenkor? Kik ezek a lények, és mi szükségünk rájuk?
Tudom, most sokan azt mondhatják, hogy túlzó általánosítás ez a néhány kép, mert a világ valójában nem is ilyen. Véleményem szerint viszont az a túlzó, ha egy fél órás séta alatt ennyi ilyen élményt begyűjt az ember. Ez a sok, ez a zavaró, ez a tűrhetetlen.
KB
Hozzászólások