Nemes Jeles László, aki az első nagyjátékfilmjéért, a Saul fiáért Oscar-díjat kapott, a második, 2018. szeptember 27-étől a mozikba kerülő Napszállta című alkotásáról az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában így fogalmazott: titokfilmet készített. Az Apolló moziban ennek a titoknak jártunk utána.
A Magyar Nemzeti Filmalap testületének döntése alapján a Saul fiához hasonlóan idegen nyelvű film kategóriában szintén az Oscar-díjért versenybe szálló Napszállta című filmdráma 1913 nyarán, az I. világháború előtti utolsó békeévben játszódik, s helyszíne – mint azt a film elején a vásznon olvasható felvezető szövegből megtudjuk – „Bécs kishúga és riválisa, Budapest”. S persze az Osztrák-Magyar Monarchia a maga soknemzetiségű, soknyelvű, nyüzsgő szellemi és kulturális életével, ahová – ez nem derül ki a filmből, hogy honnan – egyszer csak a film főhőse, Leiter Írisz (Jakab Juli) visszatér, hogy szülei egykori kalapszalonjában dolgozhasson. Ám a szalon új tulajdonosa nemhogy felvenni nem akarja, de azt tanácsolja neki: minél előbb hagyja el a várost is, a saját érdekében…
A város elhagyása követelésének oka pedig – s innentől indul be a titkok sora, amelyeket Írisz megpróbál felfejteni – a lány soha nem látott bátyja, Kálmán. Kálmán, egy alvilági, züllött, bűnöző figura, aki a „saját személyes poklát vetíti ki a világra”. A lány a testvére után vágyódva magánynyomozásba kezd, s egyre szörnyűbb, egyáltalán nem fiatal lányoknak való helyekre jut el a városban. Miközben valamiért mégis ottmarad a kalapszalonban, ahol az ott dolgozó lányok körül is kezdenek bizonyos titkok a tudomására jutni.
A film két és fél órája tulajdonképpen ennek a kettős „nyomozásnak”, titokfeltárásnak a története. Az alkotás, ha a filmes megoldásokat: a Saul fiából már jól ismert, nemcsak elölről, hanem több felől jövő hanghatásokat, Erdély Mátyás kiváló operatőri munkáját, valamint a színművészek játékát tekintjük, azt gondolom, most is megérdemli az Oscar-díjat. A több száz szereplőből kiválasztott Jakab Juli az általa megformált karakterre, Íriszre folyamatosan leselkedő veszélyt néhol szenvtelenül „kezelő” játéka kiválóan érzékelteti velünk: annyi mindenen kell ennek a lánynak keresztülmennie a hangsúlyozom: önként vállalt nyomozása során, hogy azt időnként valóban csak blazírt módon és kimérten lehet végigcsinálni. Vlad Ivanov pedig, aki a szalon új tulajdonosát, Brill Oszkárt testesíti meg, remek „titokfigura”: hiszen csak csöpögteti az információkat Írisznek, miközben a tőle származó hírek is sokkal inkább két- mint egyértelműek.
S épp a szüzsé szintjén felmerülő két- vagy esetleg sokértelműség kapcsán támadt némi hiányérzetem a filmmel kapcsolatban. A tökéletes filmes megoldások és színészi játék mellett ugyanis a történet számomra nem túl meggyőző: annyi ugyan kiderül, hogy a keresett báty nyilvánvalóan bosszúból, a szülei elveszett vagyonáért harcolva tartja fenn bűnbandáját, s tartja rettegésben a város mellett Brill Oszkár életét is, de egy családi vagyon miatti bosszúszomj nekem kevés egy nagyjátékfilm alapsztorijának. Nyilván emiatt jön be a másik „titokszál” is a történetbe: a kalapszalonban dolgozó hölgyek kiszolgáltatott helyzete, a hercegné (Susanne Wuest) mellett munkalehetőséghez jutó „kiválasztott” lány valódi kiszolgáltatottságának alvilági bugyrokig hatoló sorsa, de ahogyan a báty története, úgy ez a szál sincs rendesen kidolgozva. A film legtöbb esetben csak sejtet: nagyon erős érzelmi hatásokat kiváltó fordulatokkal él ugyan, de a sejtetés miatt a néző figyelmét sokszor elengedi, akinek ettől kezdve igen nehéz a bonyolult, sok szálon futó, tulajdonképpen szinte egyik elemet sem végigvivő történetbe visszakapcsolódni, vagy az új szálat hozzáilleszteni az előzőkhöz…
Miközben a film megtekintése közben sokszor éreztem úgy, hogy a rendező és a stábja minden apró részletre odafigyelt: a monarchia miliője, a benne élő hölgyek és urak sziluettje, a különböző helyiségek enteriőrje tökéletesen kidolgozott. S ez a kidolgozottság a megfelelő helyen elhangzó mondatok szintjén is megfigyelhető: amikor a lányok sorsa után kutakodva Írisz bejut az uralkodóhoz, az őt bekísérő inas „vegye le a kalapját!” felszólítása telitalálat: hiszen az egész film a kalapszalon gyönyörű portékái mögötti borzalmakról szól, a szépség mögötti, I. világháború előtti förtelmekről, s ebben az esetben a levetett kalap ezen szörnyűséges titkok feltárási kísérlete szimbólumaként is értékelhető. Mindez tökéletes lenne, csak nem kéne, hogy aztán egy helyütt ki is mondassék: „itt a szépség mögött feltárul a borzalom”, mert ezzel didaktikussá válik a történet. Az utolsó képkockák, az I. világháborút idéző rész pedig szintén nemcsak, hogy szájbarágós, hanem véleményem szerint felesleges is. De hogy ezzel egyet tudnak-e érteni, döntsék el Önök. A filmet szeptember 27-től országosan, így a debreceni Apolló moziban is megtekinthetik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások