Verdi leghíresebb operájának, a Traviátának – amelyet a debreceni Apolló mozi közönsége Richard Eyre rendezésében, a Royal Opera House-ból élőben követhetett végig – már a keletkezése is rendkívül izgalmas. A traviata szót ugyanis, amely útról letértet vagy tévútra kerültet jelent, egy konkrét személyre, Marie Duplessisre vonatkoztathatjuk, aki a 19. századi Párizs egyik leghíresebb/leghírhedtebb kurtizánja volt. Rendkívül fiatalon, huszonhárom évesen vesztette életét, úgy, hogy élete utolsó évében ifj. Alexandre Dumas francia íróval volt szerelmi kapcsolata. Dumas az ő és a szerelmük emlékére írta meg A kaméliás hölgy című regényét, amelyben a lánynak a Marguérite Gautier nevet adta.
1852-ben járunk, Párizsban. A híres Vaudeville Színházban ekkor mutatják be a Dumas regényéből készült színdarabot. A premieren Giuseppe Verdi is részt vesz a feleségével, s épp „darabszűkében” van: a velencei La Fenice operaház vezetőségével kötött szerződése értelmében a készülőfélben lévő A trubadúr mellé még egy operát kéne – igen hamar – megkomponálnia. Amikor a feleségével végignézi a Dumas regényéből készült színpadi adaptációt, már nem kérdés számára: ebből a történetből fogja a következő művét megalkotni. Felkéri Francesco Maria Piavét a szövegkönyv megírására, és az ennek alapján készült operát 1853. március 6-án színre is viszik.
Az opera azonban a bemutatón csúfosan megbukik. Bukásának oka máig vitatott, de a legvalószínűbb ok az, hogy a főhősnőt, a Dumas kaméliás hölgye ihlette Violetta Valéryt itt egy, a fiatal, törékeny nő karakteréhez egyáltalán nem illő operaénekesnő játszotta.
A mostani, londoni Royal Opera House-ból közvetített előadást azonban a bukásnak még csak a szele sem érintette meg. Ehhez az adaptációhoz ugyanis Richard Eyre rendező kiváló Violettát talált: a főszerepet arra a Venera Dzsimagyevára bízta, aki amellett, hogy ezzel a szerepével debütált a Royal Opera House színpadán, küllemében nagyon hasonlít az egykori kétes életet élő hölgyhöz. Ezt azok a képek bizonyítják, amelyeket az I. felvonás elején mutatnak nekünk: a korabeli festmények egy életmódja ellenére ártatlan, félénk, ugyanakkor gyönyörű lányt ábrázolnak, s Dzsimagyeva a törékeny alkatával kiválóan hozza ennek a 19. században élt lánynak a karakterét. S kell is, hogy kiválóan hozza, hiszen a rendező láthatóan végig rá építi a történetet. Hozzá képest mindenki – még a szerelme, a Saimir Pirgu alakította Alfredo Germont is – pusztán mellékszereplő: végig mindent Violetta személyiségének változása, az identitásával kapcsolatos dilemmái, a lelki vívódásai, a tüdőbajjal való küszködése határoz meg a darabban.
A végzetes szerelem kifejezés Richard Eyre rendezésében többjelentésű fogalommá válik. Egyfelől a mindent elsöprő szerelmet kell értenünk alatta: az I. felvonás érzelmi vihara, amelyben Violetta és Alfredo egymásba szeretnek, Violetta vívódásai ellenére megváltoztathatatlannak tűnik: Violetta kénytelen elfogadni azt, hogy bukott, feslett nőszemélyként, akit a fél Párizs „használ”, talán neki is jár a mindent elsöprő, életének más formát adó szerelem. Azt, hogy Violetta ezt kezdetben mennyire nem akarja elhinni, az I. felvonás vége kiválóan érzékelteti: a rendező itt Alfredo megtalált, boldog szerelemről áradozó szólamát a háttérbe helyezi, Violetta ebből csak foszlányokat hall, ám a foszlányok épp elegendőek arra, hogy a szabad, érzelmi kötöttségektől mentes életet hirdető dala ellenére mégis elkezdjen hinni a szerelemben.
Ám a II. felvonás, amely a fiatalok vidéki, boldog együttélésével indul, a végzetes szerelem fogalmát ismét új értelemmel ruházza fel. A „papának”, vagyis a Luca Salsi alakította Georges Germontnak, Alfred apjának „ármánykodása”, a fiatalok boldogságának keresztbe tevő „ténykedése” ismét jelzi: ez a szerelem csakis tragédiával végződhet. S a szereposztás ebből a szempontból is kiváló. A papát alakító Salsi tekintélyt parancsoló külseje eleve azt sugallja: Violetta kénytelen lesz neki megadni magát, el kell fogadja arra irányuló akaratát, hogy távozzon a fia életéből. Azt, hogy a szerelemben komor felhők gyülekeznek, Violetta ruhájának színe is demonstrálja: fehér és drapp öltözete után a barátnője rendezte bálon már feketében, a „papa” kérésének megfelelően, Alfredót elhagyva, a Jurij Julcsuk játszotta Douphol báró karján jelenik meg, vagyis ismét kitartottként, ismét kurtizánként láthatjuk viszont. Violetta gyötrelmei mellett a felvonás kiváló része Douphol báró és Alfredo „összecsapása”, lelki szinten vívott párbaja is, amely után a színről Violetta teljesen megtörten, tüdőbaja kiújulásával, nagybetegen távozik.
A III. felvonásban a végzetes jelző konkrét értelmet nyer Violetta és Alfredo szerelme kapcsán. Violetta a komornája, Annina (Sarah Pring) társaságában egy vidéki házban haldoklik, s hiába kapja meg a levelet a „papától”, aki így tudatja vele, hogy elmondta a fiának az igazságot, a komorna hiába rohan el Alfredóért, minden késő már: Violetta szerelmét a tüdőbaj okozta halála konkrétan végzetessé teszi.
A legtragikusabb Verdi-operában a komor tartalom ellenére feltűnően nagy szerephez jut a táncmelódia: az opera alaphangját a francia keringő adja. Ilyen értelemben Violetta életből való távozása sem más, mint egy keringőn alapuló haláltánc. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, Violetta „áttáncol” a halálba. S körülötte mindenki más, még a végzetes szerelme tárgya, Alfredo is tehetetlen. Csak azt érzékeljük, hogy ezt a táncot látva megszakad a szíve bánatában.
Gyürky Katalin
Hozzászólások