Április 11-e különleges nap a magyar irodalom kedvelői számára, hiszen ezen a napon ünnepeljük a magyar költészet napját. József Attila születésnapjához kötődően 1964 óta emlékezünk meg erről a jeles alkalomról, amely a magyar líra gazdagságát és időtálló erejét hivatott méltatni. Ezen a napon országszerte irodalmi rendezvények, felolvasások, szavalóversenyek és különféle kulturális programok várják az érdeklődőket, hogy együtt tisztelegjünk a magyar költők és műveik előtt.
De miért is olyan fontos a költészet napjainkban?
A versírás az emberi érzelmek és gondolatok egyik legmélyebb kifejezőeszköze, amely időtlen módon képes megszólítani az olvasókat. A mai rohanó világban, ahol az információáradat és a technológiai fejlődés gyakran háttérbe szorítja az elmélyült gondolkodást és a művészeteket, a versek különleges szerepet töltenek be. Egy-egy jól megfogalmazott költemény képes lassításra, elmélyülésre késztetni, miközben segít feldolgozni érzéseinket és jobban megérteni a világot. A költészet nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem társadalmi és kulturális üzeneteket is hordozhat: rávilágíthat aktuális problémákra, erőt adhat a nehéz időkben, és emlékeztethet közös emberi tapasztalatainkra.
A versek mondanivalói örök életűek. Bármiről is szóljanak, mindig lesz valaki, aki magáénak érzi majd üzeneteit. Ezt szemléltetendően összegyűjtöttük szerkesztőségünk kedvenceit, melyeknek sorai remélhetőleg másoknak is jelentéseket fognak közvetíteni.
Reszegi László – Nagy László: Krónika-töredék
„Ilyen időről soha
nem csikorogtak atyák
a holnap kölkeinek
ilyen időről magam
vérhólyag-ajkú diák
dadoghatnék de kinek”
Török-Papp Csilla – Gyurkovics Tibor: Búcsú
„Búcsú
Lehetett volna jobban is.
Most mindegy hogyha robban is
ez az egész a szerelem
a fény a faleveleken
a nyár a nyúl a nyavalyás
ajtókon a kopogtatás
most mindegy hogyha robban is.
Lehetett volna jobban is.”
Bernadett Lovassy – József Attila: Óda (részlet)
„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”
Hutóczki-Orosz Évi – Ady Endre: Ha szeretlek…
„Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hivom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom –
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.Ha szeretlek… Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!…
De mért?… Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt –
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!…”
Nagy Kornél – Petőfi Sándor: Szeptember végén
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!”
Pulinka-Pikó Petra – József Attila: Tiszta szívvel
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.”
Vincze Lili – Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
Orosz Emese Laura – Wass Albert: Kereszt alatt
„Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam?”
Keserü Tamás – Vörösmarty Mihály: Ábránd
„Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!”
Morvai-Szűcs Enikő – Ady Endre: Őrizem a szemed
„Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.”
Miska Andrea – Ady Endre: Szép az Élet
„Vállat-vető minden vállal,
Kis halállal, nagy halállal,
Sok igazzal és sok állal -:
Szürke Sorsom mindig vállal.Mindig vállal: egyszer élek,
Sohasem leszek cseléded,
Nem-kért Élet, bolond Élet
És nem leszek ellenzésed.Szép az Élet, ha sugárzik,
Szép az Élet, hogyha másik,
Szép az Élet, ha hibázik
S szép a Halál, ha sírt ás itt.Szép, hogyha vén, léha kedvem
Elfut szerte-növekednem
S hogyha utam már belengem
S hogyha már nem látnak engem.”
Barna Marci – Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”
Kiss Tamás – Kölcsey Ferenc: Huszt
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Ajánljuk korábban megjelent kapcsolódó írásunkat!
Hozzászólások