A debreceni Csokonai Színház a 2016/17-es évadban egy új sorozattal kedveskedik a közönségének: idén a Nemzeti Színház művészeit látja vendégül a havonta jelentkező Nemzeti Pódium című műsorfolyama keretén belül.
Az első alkalommal, 2016. november 4-én a legendás művészpárossal, Voith Ágival és Bodrogi Gyulával találkozhatott a nagyérdemű. Az első dolog, ami minden, a nézőtéren helyet foglaló embernek feltűnhetett, az a szakma iránti szeretetből (is) fakadó frissesség, derű, már-már fürgeség, ami e két művészből még mindig árad. Az élettörténetüket – magánéleti és szakmai vonatkozásban egyaránt – vázoló est háromnegyede ugyanis zenés produkciókból állt, s ennek a két embernek nemcsak az énekhangja csodálatos továbbra is, hanem az is, ahogy az éneklést kísérő táncra perdüléstől sem riadnak vissza egy percig sem.
S amiket énekelnek, az egytől egyig klasszikus. A két művész életpályáját leginkább fémjelző állomások – a Színművészeti Főiskola, a József Attila Színházban töltött meghatározó évtizedek, a Vidám Színpad Bodrogi Gyula vezette húsz éve – úgy kerülnek terítékre, hogy egy-egy ezeken a ma már számukra, és a közönség számára is kultikus helyeken előadott darabokat a bennük szereplő, annak idején énekelt dallal elevenítik fel. Így hallgathatjuk meg például Bodrogi Gyula előadásában a Potyautas című darabból a Csak kétszer vagy fiatalt, a főiskolai vizsgaelőadásából, a Koldusoperából a Bicska Maxi című klasszikust, vagy Voith Ági előadásában az Imádok férjhez menni című előadásból a Kicsit szomorkás a hangulatom máma kezdetű nótát. Az előadás jóval kisebb, mintegy egynegyedét kitevő részében pedig olyan, a színházi előadások alkalmával a színészek, vagy a műszak által elkövetett „bakikat”, humoros, a színészeket sokszor a játéktól is elvonó epizódokat elevenítenek fel, amelyek még így, néhány évtized távolából is hatnak, s érzékeltetik a színészi pálya furcsa „árnyoldalait”.
Ugyanakkor – mindenféle „bulváros” fennhangot jó ízléssel kerülve – a két művész egy percig sem titkolja, hogy valaha férj és feleség voltak (papíron még mindig azok, hisz hivatalosan nem váltak el), s házasságukból született egy fiuk, Ádám. Nemhogy nem titkolja, hanem, azt gondolom, a magatartásával példát mutat: hogy a magánélet esetleges „nem működése” után is meg lehet maradni normális emberi kapcsolatban a volt párunkkal, a gyermekünk apjával-anyjával. Jelen esetben alkotó kapcsolatban, hiszen a két művész színpadi jelenléte nemcsak az egymás iránti emberi jó viszonyt, szeretet, de az egymás művészete iránti mérhetetlen tiszteletet is árasztja felénk. Egy-egy szóló produkció alatt, után a másiknak való drukkolás, a másik teljesítményének mindenféle irigységtől mentes elismerése jön le a színpadról. S az egymás veszteségeivel való együttérzés is. Ennek szép példáját magánéleti és szakmai szinten egyaránt tapasztalhatjuk.
Szakmai vonatkozásban ezzel kapcsolatban a Szomorú vasárnapból játszanak el egy részletet, abból, amelyet Bodrogi Gyula vitt színre, amely 250-szer ment, s amelyben Bodrogi magát Seress Rezsőt alakította. A darabban benne van az egyik legnagyobb veszteségünk, a szerelmünk elvesztése. De itt a Seress szerelmét játszó nő, Voith Ági, annak ellenére, hogy elhagyja a zenészt, mindig visszaengedi magához egy kis múltidézésre, vigasztalódásra, nosztalgiázásra, pusztán emberi szeretetből. Ez az a része a produkciónak, amikor nem az énekes, hanem a prózai színészek átütő tehetségét látjuk megnyilvánulni a színpadon. S a magánéleti veszteségek is előkerülnek – kendőzetlenül. Itt Voith Ági az édesanyjára, a legendás színésznőre, Mészáros Ágira az est folyamán többször is visszaemlékezik. Egy bejátszás mutatja meg számunkra, hogy amikor meghalt ez a kétszeres Kossuth-díjas művész, Voith Ági egy zenei stúdió magányába visszavonulva dallal búcsúztatta imádott édesanyját, akiről – lévén, hogy november 4-ére, az 1956-os forradalom leverésének évfordulójára esett az előadás – aktuálisan is megemlékezik. Elmeséli, hogy 1956. november 4-én az édesanyja volt olyan bátor, és közölte: ameddig a szovjet csapatok nem vonulnak ki hazánk területéről, ő nem lép színpadra. Ezért a kijelentéséért Mészáros Ági akkor tíz év szilenciumot kapott, amit becsülettel végig is csinált. Ezért – mondja Voith Ági – az ő ’56-os hőse egyértelműen az édesanyja.
Akik voltak olyan szerencsések, és ott lehettek ezen az esten, csodálatos élményben volt részük. Az újraindított Pódiumsorozatnak ez a produkció, azt gondolom, minden szempontból méltó újrakezdése volt, amit egy igazi meglepetést okozó „ráadás” még tovább tetézett: az utolsó dal, amit Bodrogi Gyula itt elénekelt, nem volt más, mint a Süsü híres, Ó, ha rózsabimbó lehetnék… kezdetű, ma már szintén klasszikus számító nótája.
Gyürky Katalin
Hozzászólások