Aki ismeri a 2015-ös Fredrick Backman írta Az ember, akit Ovénak hívnak című svéd regényt, vagy az abból 2016-ban készült filmes adaptációt, annak az amerikai változat, a napokban a hazai mozikba kerülő Az ember, akit Ottónak hívnak című alkotás tartalmilag nem sok újat fog mondani. A megvalósítás tekintetében azonban annál inkább. A Marc Forster rendezte filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
A rendező az eredetileg skandináv sztorit egyértelműen tengerentúlivá tette azzal, hogy egy tipikus amerikai kisváros tipikus lakóövezetébe helyezte azt a zsémbes öregurat, aki a sztori kezdetén nem csinál mást, mint a világra haragszik. Ebben az amerikai verzióban nem Ovénak, hanem Ottónak nevezett férfi (Tom Hanks) úgy mozog a háza és a szomszédai lakóingatlanjai között, mintha a fél éve elhunyt feleségét és életre szóló szerelmét, Sonyát elveszítve megfogadta volna: mindenkin bosszút áll az élete kisiklása miatt.
Éppen ezért bevett szokása, hogy minden reggel körutat tesz a lakónegyedben, és mindent ellenőriz: be van-e zárva a negyedüket lezáró kapu, szelektíven gyűjtik-e a szomszédai a hulladékot, miért ott sétáltatják a kutyájukat, ahol másokat – szerinte – zavarnak vele, és miért épp azon a járdán edzenek, ami szerinte nem ugrabugrálásra való. Hisz nem érti, hogy valakinek – konkrétan az egyik edzésfüggő szomszédjának – mi érdeke fűződik ahhoz, hogy – idézem – „úgy nézzek ki, mint egy tizennégy éves román tornász”.
Már talán ebből a felütésből is érzékelhető, hogy a viselkedése miatt nem sokan állnak szóba Ottóval. Ám amikor egy kedves, kicsit hóbortos, de jószándékú, spanyolhonból Amerikába szakadt család érkezik a lakónegyedbe, a dolgok kezdenek megváltozni Ottó körül.
S ezzel indul útjára a filmben a főhős személyiségét tekintve egy olyasfajta transzformáció, amit Tom Hanks a maga profizmusával kiválóan érzékeltet, ám amihez bizony nagy szükség van a spanyol család anyafiguráját, az épp harmadik gyermekével várandós Marisolt alakító Mariana Treviño csodálatos játékára is.
A magát felakasztani vagy épp lelőni készülő – tehát számos öngyilkossági kísérleten túl lévő – Ottót ugyanis Marisol egyszerűen nem hagyja békén. Egyfolytában átmegy hozzá, kér tőle valamit, érdeklődik iránta, és a nő kedvessége, belevalósága egy idő után bizony hatással lesz a zord Ottóra is.
Akinek a zordságára a filmben retrospektív jelenetek sora világít rá: Ottó elméjében a Sonyával együtt átéltek folyamatos előtolulása egyrészt különleges romantikus síkot eredményez a filmnek – főleg a Tom Hanks fia, Truman játszotta fiatal Ottó és a Rachel Keller alakította Sonya közötti kémia miatt –, másrészt segít megérteni, hogy Ottónak miért nem jó ezen a világon semmi Sonya nélkül.
S mintha ebbe a Sonya okozta űrbe, résbe tudna betörni Marisol az először csak két, majd a megszülető harmadik gyerekével is, meg a tutyimutyi férjével, aki semmit se tud megjavítani – és ami megint kapóra jön az asszonynak, hogy Ottót „zargassa” a különféle ház körüli tennivalók elvégzésével.
A film regényből és az előző filmes adaptációból is ismert/ismerhető történetét tehát a két főszereplő, az Ottó bőrébe bújt Tom Hanks és a Marisolt alakító Mariana Treviño zseniális játéka viszi előre, sokszor nevetésre sarkallva, sokszor viszont könnyekre fakasztva a nézőt. Mert Marc Forster filmje ebben is remekel: kellő mértékben adagolja a humort és a szívszorító részleteket egymás után és egymás mellett, úgy, hogy egyikből se legyen túl sok. Csak épp annyi, amit egy következő jelenet – az előzővel szembeni ellentétes érzelmeket kiváltva – fel tud oldani.
A pályafutása során főleg kedves embereket alakító Tom Hanks a film elején kissé szokatlan ugyan zsémbes öregúrként, de ezt a feladatot is abszolválja. De ahogy átváltozik kedves emberré, sőt, Marisol gyerekeinek fogadott nagypapájává, az színészi alakítás tekintetében párját ritkítja.
Így a film végén megint azt a Tom Hankset látjuk, akivel a színművész valószínűleg önazonos: egy kedves, szerethető figurát, akinek jobban is áll ez a szerep, mint a házsártosság.
Ne hagyják ki ezt a szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató filmet. Forster alkotását a megjelentetése óta már számos Oscar-díjra jelölték. Ha engem kérdeznének, én a női főszereplőnek, Mariana Treviñónak mindenképpen adnék érte egy aranyszobrocskát.
Gyürky Katalin
Hozzászólások