Jonathan Munby Shakespeare-adaptációja, az Antonius és Kleopátra, amelyet a debreceni színházkedvelő közönség a londoni Globe Színház előadásában láthatott felvételről, rengeteg tanulsággal szolgál.
A történelem iránt érdeklődő nézőknek azért, mert Shakespeare sorrendben harmadik római tárgyú tragédiája – Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című hiteles forrásmunkájára támaszkodva – hűen követi a Római Birodalom további sorsára nézve meghatározó eseményeket: a második, Octavius Caesar, Marcus Antonius és Marcus Aemilius Lepidus alkotta triumvirátus szétesését, széthullása okait. Ezt a történelmi hűséget szolgálja Jonathan Munby rendezése is. A helyszínek folyamatos váltakozása ellenére mindvégig állandó, akár puritánnak is mondható díszlet egyként jó hátteret biztosít mind az egyiptomi, mind pedig a római színekhez, s azt, hogy a történet mennyire párhuzamosan formálódik a két helyszínen, a rendezés a jelenetek közötti finom átmenetekkel érzékelteti. Jó párszor előfordul, hogy még a színen vannak Kleopátra egyiptomi kíséretének tagjai, de már megjelennek a római katonák, alattvalók is, jelezve, hogy pár másodpercen belül a világ teljesen más pontján találjuk magunkat – amit azonnal el is hiszünk nekik.
Az állandó díszletre pedig a legjobbkor kerül fel egy rendkívül hatásos kellék: a II. felvonás elején, amikor az addig szövetséges Caesar és Antonius összevész. A kellék nem más, mint egy szakadozott, elnyűtt térkép – az ókori világ várható széthullását tükrözendő. Hogy azután a csatajelenetek előtti és utáni párbeszédekből világosan érzékeljük, hol is tart a zseniális hadvezérek vezette párharc, ki áll épp vesztésre.
S ha már a vesztésnél tartunk: az előadás a szerelmi kapcsolatok útvesztőiben elmélyedni óhajtó, a férfi-nő viszonyt jobban megérteni szándékozó nézőknek is számtalan tanulsággal szolgál. Antonius és Kleopátra világtörténelmet meghatározó szerelme a félelmetes női erő, a férfit politikai, harcászati döntéseiben is befolyásolni képes asszonyi hatalom páratlan története, ahol a férfit épp az asszony látszólagos kiszámíthatatlansága, ám a kiszámíthatatlanság álarca mögött megbúvó nagyon is tudatos viselkedése tartja fogva, s tegyük hozzá: veszejti el. A Kleopátrát alakító Eve Best nem véletlenül kapta meg a Laurence Olivier-díjat: Kleopátrája olyan érzékkel vegyíti az asszonyi furfangot, humort és öniróniát, ami minden nő számára felér egy tanfolyammal, miközben érzelmei mélységéről, őszinteségéről is maximálisan meggyőz bennünket. Ehhez persze nem elhanyagolható mértékben szükséges az Antoniust alakító Clive Wood jelenléte a színpadon: kettősük tökéletes összjátéka a politikai eseményeken, minden nehézségen átívelő, valóban halálos szerelem érzékeltetésének gyönyörű példája – tele szerelmi évődéssel, ugyanakkor egymás iránti alázattal.
S ha már az alázatot említettem: emberi tartásból, a helyzethez illő viselkedésből sincs hiány a színpadon. Kezdve a hívek magatartásától, akik az uraik, Caesar (Jolyon Coy), Antonius vagy épp Lepidus felé (James Hayes), illetve úrnőjük, Kleopátra felé kikezdhetetlen hűséggel viseltetnek: a darab számtalan olyan fordulatot tartalmaz, amikor a hívek elpártolhatnának uraiktól/úrnőjüktől, de az egy Enobarbuson (Phil Daniels) kívül – aki ideig-óráig hátat fordít Antoniusnak, hogy azután ezt megbánva végezzen magával – ezt senki sem teszi meg. Eros (Peter Bankolé) nem vállalja, hogy végezzen az urával, hiába kéri erre Antonius – inkább az öngyilkosságba menekül, magát áldozza fel ura helyett, hogy azután Kleopátra kígyóméreg általi halálát is híven kövessék szolgálói, Charmian (Sirine Saba) és Iras (Rosie Hilal). Hősöket látunk a színpadon, akitől tartást tanulhatunk, s akik inkább a halált választják, semmint árulókká váljanak. S hősiesen, emberségesen viselkedik Caesar is, aki ellenfele halálát nem üdvrivalgással, hanem mély megrendüléssel fogadja, s a még életben lévő Kleopátrának sem akar rosszat. Igaz, mire erről beszélne vele, már késő. A kígyó gyorsabbnak bizonyul nála…
S végül, de nem utolsó sorban, a darabból rengeteget tanulhatnak a színházi szférához tartozók: a színészek, dramaturgok, rendezők és koreográfusok egyaránt. A főbb szerepek zseniális, „egy emberes” alakítása mellett ugyanis ebben az előadásban a rengeteg mellékszerepet kevés színészre osztották. Kettős-hármas szereposztásokat láthatunk, miközben ezek a művészek az egymástól meglehetősen távol álló karaktereket tökéletesen alakítják. Hadd emeljem ki ebből a szempontból Rosie Hilal alakítását, aki az Antoniushoz hozzákényszerített Octaviát, valamint a Kleopátra szolgálói közé tartozó Irast játssza. A két szerep két teljesen különböző megjelenítést igényel: amíg Octavia szerepében egy szürke, bizonytalan, mindenféle kisugárzástól mentes nőt kell játszania, aki semmilyen szempontból se lehet vetélytársa Kleopátrának, addig Iras szerepében egy, a Kleopátra furfangjaihoz, hangulatingadozásaihoz tökéletesen illeszkedő, azokat a mozdulataival, gesztusaival kiszolgáló, ügyes asszonyt láthatunk a személyében. De a hősies Erost alakító Peter Bankolé sem csak hős tud lenni a színpadon. Amikor a követ szerepét játssza, inkább szerencsétlen, az urak és úrnő kényének-kedvének kitett, csetlő-botló figuraként van jelen – s mindkét „arca” hiteles.
A színészek lebilincselő játékához hozzátartoznak a tánc- illetve csatajelenetek is, amelyek pedig a színpadi mozgás iskolapéldáját jelenthetik a szakemberek számára.
Zsenialitás felsőfokon. Ismétlem: csak tanulhatunk tőlük.
Gyürky Katalin
Hozzászólások