„Hatot rúgtunk Angliának, olyan mint egy álom” – hangzik a Hobo Blues Band 6:3 című legendás dalának első sora, annak a nótáénak, melyet a zenekar 35 évvel ezelőtt írt az évszázad mérkőzésének tiszteletére.
Ahogyan a refrén szól:
„Sej, túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
4:2 a félidőben, a végén 6:3.”
Nos, az végképp csoda lenne, ha megismétlődne a ma esti vb-selejtezőn a Wembley Stadionban az Aranycsapat 1953. november 25-én elért eredménye, bár az egyik barátom azt mondja, tegyük meg végeredménynek ugyanezt, biztos jó magas szorzót adnak rá a fogadóirodák.
Amilyen passzban van most a magyar válogatott, lehet, ha hatot rúgnánk Angliának, akkor sem nyernénk. Sőt, az is benne van a pakliban, hogy a házigazdák lőnek hatot, mi meg egyet sem…
A két csapat budapesti összecsapása 0-4-et hozott, de ami fájóbb, hogy azt követően kétszer is kikaptunk Albániától – kilátástalan, gyenge futballt bemutatva.
Hihetetlen érzelmi hullámvasút a labdarúgás: a nyári Európa-bajnokság alatt majdnem az egész ország fociszurkoló volt, dicshimnuszt zengtek a lapok a franciák és a németek elleni heroikus pontszerzést követően, Marco Rossit pedig félisteni rangra emelte a közvélemény.
Változnak az idők, Rossi azt nyilatkozta a napokban, miután az albánok győzelemmel távoztak a Puskás Arénából, hogy: „nem vagyok Jézus Krisztus.” Utalva arra, hogy olyan játékosállományból tud főzni, amilyen a rendelkezésére áll. A kommentelők jelentős része kóklernek titulálja és elzavarná az olasz trénert.
Valószínűleg a valóság az Eb-szárnyalás és az albánok elleni nézhetetlen zuhanás között van: nincs annyira rossz csapatunk, mint amilyet a szombati vereség mutat, s messze van a világ elitje tőlünk.
Bárhogyan is van, ez a magyar labdarúgó-válogatott, én akkor is szorítok a sikeréért, ha vajmi kevés esélye van nyerni. A címeres mezt magukra öltőknek pedig roppant egyszerű a dolguk: úgy kell lejönniük a pályáról, hogy „kihajtották a belüket is”.
Emelt fővel, ez a legfontosabb.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások