Kutatások azt bizonyítják, hogy a férfiak 44-45 éves korukban a legboldogtalanabbak. A világon mindenütt, mindegy, hogy szegény vagy gazdag, szerencsés vagy szerencsétlen, diktatórikus avagy überdemokratikus tájakon járunk. Mindenütt így van. De miért is?
Vélhetően azért, mert erre az életkorra jutva az ember már leszámol gyermekkori, ifjúkori álmaival, vágyaival, bizodalmaival. Nem rúg gólt a labdarúgó-világbajnokság döntőjében, nem lesz a világ legmenőbb rockzenekarának frontembere és/vagy gitárosa, nem is lesz Magyarország legelismertebb írója. Az ember ilyenkor már látja, mi NEM sikerült, látja, mire NEM volt képes, látja, milyen mély lett a szakadék egykori ábrándjai és a mostani rögvalóság között.
Én mindmáig 45 évet éltem, de nem érzem magam boldogtalannak. Vagy legalábbis azt mondom, egy boldog boldogtalan vagyok. Nem lettem sztárfocista, nem lettem rockfélisten, és nem lettem zseniálisnak kikiáltott/tartott író sem. Látom, mi nem sikerült, de látom azt is, hogy mi az, ami IGEN. Gyermek-ifjúkoromban nem gondoltam volna, hogy évtizedeken át újságíróként dolgozhatom, ráadásul mindvégig kedvenc városomban, Debrecenben, ahol már dédapám is született. Soha nem hittem volna, hogy ilyen szép családom lesz. Soha nem hittem volna, hogy ilyen sok ember fog többnyire szeretni, illetve ne legyünk nagyképűek: néha kedvelni. Soha nem hittem volna, hogy 45 éves koromra még élek egyáltalán, és azt sem, hogy egyetlen éjszakát sem töltök kórházban, betegágyon.
Persze tudom, mi következik. Jönnek a nyavalyák, a betegségek, a szenvedés. A fiatal lányok már csókolommal köszönnek (brrrrrrrr…..), a test immár nem a lélek tükre, hanem annak szánalmas paródiája lesz. De jönni fog más is: unokák, ép család, megmaradt barátok. 30 évvel ezelőtt jóval többet vártam ettől az egésztől, és persze jóval kevesebbet is. Így lettem mára boldog boldogtalan: bizonyára valahogy így érzel te is, kedves olvasó.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások