A debreceni Apolló moziban hetedik alkalommal, 2022. november 13-án megrendezett Európai Art Mozi Nap keretében négy, különböző európai filmfesztiválokon korábban díjnyertes alkotást lehetett megtekinteni. A filmek sorát egy, a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve-díjjal kitüntetett spanyol dráma, a Carla Simón rendezte Alcarrás című nyitotta.
A film előzetese egy barackos kert körüli családi kálváriát ígért, amiből én azonnal a Csehov-féle cseresznyéskertre, és az annak elvesztése okozta problémákra asszociáltam. S annyiban nem tévedtem, hogy hasonlóan az orosz klasszikus drámájához, a gazdasági okok miatt felszámolásra váró kert itt is valóban valaminek a végét, egy, már letűnt korhoz, világfelfogáshoz, értékrendszerhez ragaszkodás meddő mivoltát jelenti. Ám a történet ezen kétségtelen párhuzam megléte ellenére annyira spanyol, pontosabban, annyira dél-európai, hogy ezt felismerve a film nézése közben igyekeztem az orosz áthallásoktól megszabadulni.
Simón filmjében ugyanis – a csehovi történettel ellentétben – egy jóval összetartóbb, többgenerációs família mindennapjaiba, déli népekre jellemző módon szimbiotikus együttélésébe csöppenünk. Épp ez az alaphelyzet, ez a családi konstelláció adja a film drámaiságát: a legidősebb generáció tagja, a nagypapa ugyanis egy olyan föld mellett alapított családot, egy olyan barackos kertre alapozta a famíliája megélhetését, amelyről nincs se érvényes bérleti szerződése, se tulajdonjogot igazoló dokumentuma.
Csak egy szóbeli megállapodás értelmében él most már többgenerációs famíliájával együtt a kert mellett: a háborúban a szülei itt egy bizonyos Pinyol-családot bújtattak, akik ezért cserébe „kölcsönadták” a földet, ám az hivatalosan még most is Pinyolék tulajdonában van. S ha ez még nem volna elég, egy gazdasági válság közepén járunk, ahol a vendégmunkások egy részét a második generáció képviselőjének, jelenleg a legaktívabb kertművelőnek, Quimetnek (Jordi Pujol Dolcet) már el kellett küldenie, hiszen a kert már alig jövedelmez: a leszedett barackért potom pénzt fizetnek a felvásárlók.
Carla Simón filmje attól is zseniális, hogy ebben a kialakult nehéz helyzetben az összes generációra képes fókuszálni. Mindegyik szenvedését, drámáját láttatja, úgy, mint amikor egy szövet valahol foszlásnak indul: egy szem felsejlik, felszakad, s ettől kezdve nincs olyan szövetsor, amely ne sérülne. Vagyis, nincs olyan generáció – egészen a pici és kevésbé kicsi unokákig –, amelyik ne sínylené meg a kialakult helyzetet. Mindegyik más-más módon. A nagypapa az identitása, azaz a gyökerei elvesztése, a földbe, na meg a baráti szóba vetett hite megbomlásától szenved, hiszen ő még azt a generációt képviseli, amely a Pinyolékkal kötött szóbeli egyezség bármeddig fennálló szentségében hitt.
Jóval összetettebb a fia, Quimet kálváriája, hisz családfenntartóként, háromgyerekes apaként és többszörös testvérként is felelős a nagy família egzisztenciális biztonságáért. A Quimet és a testvérei között folyamatosan megbomló harmónia a film egyik legizgalmasabb része, hiszen Quimettel ellentétben a kerthez sokkal kevésbé ragaszkodó testvérek már egészen más bizniszben látnák a család jövőjét. Miközben Quimet felesége, Dolors (Anna Otin) valahol a férje és a sógorai, sógornői között kénytelen lavírozni. Egyfelől próbálja megérteni a kerthez végsőkig ragaszkodó férjét, ugyanakkor anyaként félti a gyermekei jövőjét, miközben női mivolta is sérül a makacs, a helyzetet sokszor bizony rosszul átlátó és kezelő férje magatartása miatt.
Ám a családi dráma legnagyobb vesztesei érdekes módon a harmadik generáció tagjai, az unokák. A rendező rendkívüli érzékenységgel tapint rá a már kamasz Roger (Albert Bosch) és Mariona (Xénia Roset) nagyapjukat féltő, ám csökönyös apjuk ellen lázadó magatartására. Hiszen Quimet ebben a helyzetben sokszor nemcsak, hogy nem képes férfiként, na meg férfiasan viselkedni, de apaként sem áll helyt. Egyfajta sértett pozíciót vesz fel, ami főleg abban csúcsosodik ki, hogy ő a mártír, aki mindent megtesz a családja fennmaradása és fenntartása érdekében, s hogy ez nem sikerül neki, abban ő nemcsak, hogy nem hibás, hanem mindenki más a vétkes. Így például az egyébként rendkívül becsületes kamasz fia, aki a tanulás mellett igyekszik mindenben besegíteni a gazdaságban is…
Ám egy idő után – főleg, mivel az apjától csak szidást kap – bizony ő is besokall. Ám a kamaszok szintjénél is tovább bomlik a szövet, egészen a pici Iris (Ainet Jounou) szenvedéséig, akinek az apja és a testvérei között kialakult konfliktus miatt egy ideig a játszótársait, azaz az unokatestvéreit is nélkülöznie kell.
Ám mielőtt ez a foszlás, ez a bomlás végleg katasztrófába torkollna, a női erő, Dolors kellő időben és helyen történő közbelépése az utolsó pillanatban mindent helyre rak. Hogy hogyan, arról győződjenek meg önök. Csak annyit árulok el, hogy Dolors hathatós magatartásának hála a bomlás egyszer csak megáll, a foszlásnak indult családi szövet befoltozódik, azaz, képletesen szólva, ebben a családi kertben új virág sarjadzik. Bár sok minden elvész, a legfontosabb dolog megmarad, és új lehetőséget kap.
Mindezek mellett – ha még nem keltettem volna fel a film iránt az érdeklődésüket – Carla Simón tartogat még egy meglepetést: az alkotását ugyanis nem profi színészekkel forgatta. Ám a karakterek, a három generáció tagjai megformálásához annyira testhez álló amatőr szereplőket talált, hogy az már önmagában megér egy misét. A visszafordíthatatlannak tűnő tragédia megfékezéséről, a megbomlott szövet új alapokon történő összeférceléséről, azaz a pesszimizmusból kivezető hangvételről nem is beszélve.
Gyürky Katalin
Hozzászólások