A beszédes Kimondhatatlan címmel indult útjára 2020 októbere közepén a Csokonai Színház legújabb érzékenyítő részvételi előadása Madák Zsuzsanna rendezésében. Ezúttal a mai napig tabuként kezelt, „kimondhatatlan” családon belül elszenvedett bántalmazás, erőszak, abúzus témakörét járják körül az alkotók, a rájuk jellemző rendkívüli finomsággal, ugyanakkor tabudöntögető attitűddel.
Az attitűd azért tabudöntögető, mert – ha rendkívül mellbevágó három órán keresztül is – de végre egy interaktív színházi produkció keretében merik a művészek a közönség elé tárni azt a problémát, amiről Magyarországon még mindig „nem illik” beszélni. Azt, hogy mi folyik egy család „négy fala között”, akkor, amikor – elvileg – a külvilágtól elzárva, „az ajtót magukra zárva” úgy vélik, hogy senkinek se juthat tudomására az, amit egymással művelnek. A dolog persze nincsen így – világít erre is rá az előadás – hisz vannak szomszédok, akik hallják, hogy mi folyik a családtagok között, vannak barátok, ismerősök, akiknek feltűnhet valami, s persze van az iskola, ahová adott esetben egy bántalmazott gyermeknek is be kell mennie.
Ez utóbbira fókuszál a Romankovics Eda írta, Madák Zsuzsanna rendezte színdarab. Arra, hogy az általános vagy épp a középiskolába járó diákok között egy idő után óhatatlanul „kibuknak” olyan dolgok is, amiket sok esetben – ismét tipikusnak mondható attitűdként – a gyermek, azaz a bántalmazott fél szégyell kimondani, s ismét csak félelemből vagy szégyenérzetből titkolni igyekszik.
A Kimondhatatlan esetében két olyan lány története tárul elénk művészi eszközökkel, akiket otthon folyamatos atrocitások, verbális és fizikai bántalmazás, megalázás, kritizálás, manipulálás ér. Zsuzsi (Wessely Zsófia) és Kata (Nagy Kíra) története sokáig ez esetben is rejtve marad még az osztálytársak előtt is, így a két lány jó ideig egymásról sem tudja, hogy „hasonló cipőben jár”. Zsuzsi esetében egy olyan családdal találkozunk, ahol a nőket generációk óta megvetik, bántalmazzák, verik a férfiak, s ez az immár negyedik generáció óta rajtuk ülő „átok” a lány esetében agresszív apja személyében jelentkezik, aki nemcsak őt, de várandós édesanyját is folyamatosan bántalmazza. Kata pedig egy mostohaanya „árnyékában” kénytelen létezni, aki – nyilván személyes boldogtalanságát kivetítendő – mindenáron be akarja bizonyítani nevelt lánynak, hogy értéktelen, csúnya és tehetségtelen.
Holott ez a két lány minden, csak nem tehetségtelen. Ők ugyanis – derül ki fokozatosan a történetből – nemcsak a családon belüli erőszak elszenvedése miatt járnak „egy cipőben”, hanem a bennük lévő művészi hajlamuk miatt is. Zsuzsi színésznői, Kata operaénekesei karrierről álmodik.
A darab épp a két lány művészi vénáját „használja fel” arra, hogy a főszereplőkkel történő durva valóságot fikciós elemekkel gazdagítsa. Zsuzsi ugyanis rémmesék(!) eljátszása, sőt, megalkotása közben próbálja enyhíteni a benne gyűlő feszültséget, míg Kata számára az éneklés jelenti a terápiát.
Az előadás így gyönyörűen oszcillál a tehetség elnyomása és annak óhatatlan feltörése, terápiás célokat szolgáló jellege között is. Amihez a két lányt alakító Wessely Zsófia és Nagy Kíra művészi jelenléte rengeteget tesz hozzá. Ám ezek a művészek a történet sokszereplős jellege miatt nemcsak a két lányt, hanem – egy-egy kellék alkalmazásával – a szülőket, a tanárokat, a szomszédasszonyt is megjelenítik. S lenyűgöző mindkét művész esetében az a pillanatok alatt zajló átlényegülés, amit egy-egy új szerep „felvételekor” tanúsítanak a színpadon.
Miközben a darab interaktív jellege miatt – a produkció moderátorának instruálására – gyakran kell „civilbe” is váltaniuk. Gyakran kell odamenniük a közönség egy csoportjához, hogy a történetet megállítva kérdezzék őket, vagy együttgondolkodásra késztessék őket. Ezek a „leállások”, interaktív részek azért is jók, mert egyfelől oldják azt a rémmesékkel és durva valósággal dúsított sztorit, amit a két abuzált lány közvetít felénk, másfelől óhatatlanul még erősebb gondolkodásra késztetik a nézőt.
Legyen az diák, vagy épp felnőtt. Madák Zsuzsanna ugyanis ezt a történetet kétféle módon: egy ifjúsági, és egy felnőtteknek szóló interaktív érzékenyítő előadás formájában rendezte meg. Középiskolásokat is bevonnak tehát a „játékba”, de arra is kíváncsiak, hogy egy-egy felnőtt mit lát, mit érez a két lány történetét látva. Ami, hangsúlyozom, végre igyekszik a tabuként kezelt problémákat felszínre hozni. Beszélgetésre, cselekvésre késztet, például azzal, hogy a nézők kifaggathatják Zsuzsiék szomszédasszonyát, hogy – hallván a másik lakásban zajló erőszakos cselekményeket – miért nem tesznek semmit a lány és az anyja megmentése érdekében.
Aki ellátogat a Kimondhatatlan című darabra – akár felnőttként, akár középiskolás diákként – nem lesz tőle jókedve. De tanul belőle, s akár akar, akár nem, szembenéz a saját élete történéseivel is. Akkor is, ha olyan szerencsés, hogy vele még vele nem csináltak ilyesmit. Hisz a környezetében élők közül valakivel sajnos már biztos, hogy történt hasonló, a statisztikák szerint ugyanis a családon belüli – sokszor rejtve maradt – erőszak minden tizedik família esetében jelen van hazánkban. Az előadás arra késztet, hogy tegyünk érte: ez ne így legyen, ne maradhasson így.
Gyürky Katalin
Hozzászólások