Az egyre népszerűbb és lenyűgözőn igényes A művészet templomai című tudományos-ismeretterjesztő filmsorozat legújabb epizódja a polihisztor Leonardo da Vinci életútját mutatja be. A Leonardo 500 című, Francesco Invernizzi rendezte filmet Debrecen art mozija, az Apolló is a műsorára tűzte.
Ez esetben korántsem véletlen, mert nem pusztán a reneszánsz korban élt és alkotott művész 1519-ben bekövetkezett halála óta eltelt időt jelzi az 500 a film címében. Az eddigi, ebben az ismertterjesztő sorozatban bemutatott művészi életutaktól eltérően ugyanis ebben az alkotásban nem pusztán a polihisztor, a reneszánsz embert önmagában megtestesítő Leonardo da Vinci pályájának bizonyos állomásait, s leghíresebb képzőművészeti alkotásait tárják elénk, hanem az 500 megjelöléssel arra is utalni kívánnak, hogy a művész halála óta eltelt fél évezred alatt hogyan, miként hasznosultak, miként tudtak megvalósulni ennek a csodálatos képzőművésznek és tudós embernek a korát jócskán meghaladó kísérletezései.
Aki ismeri a sorozat epizódjainak felépítését, a film első fél órájában – hasonlóan az eddig filmvászonra vitt művészi életpályák bemutatásához – a Leonardo 500 esetében is a művész indulását, pályájának első szakaszát követheti nyomon. Megtudhatja, hogy Leonardo da Vinci nem máshol, mint a vezetéknevéül is szolgáló Vinci melletti Anchianóban született, s bár a szülőföldjéhez ellentmondásos viszony fűzte, már korán kialakult az a vágya, hogy a környezetét a lehető legpontosabban, tökéletes hitelességgel ábrázolja. A lenyűgöző tájképek elkészítése után a művész a firenzei Verrocchio műhelyébe került, ahol a mestere tanítványaként megértette a reneszánsz lényegét, a különböző művészeti ágak egységben rejlő erejét. Ekkor leginkább a figuratív festészet kötötte le, s mint rendkívül kreatív és eredeti alkotó, ezt a művészeti ágat egyfajta költészetként értelmezve, alkotásain nem a formanyelvre, hanem a gondolatiságra helyezte a hangsúlyt. Ekkor készült képein egy teológiai eszme ismertetését fedezhetjük fel az ecsetkezelést követve. Minden egyes alkotásán megpróbálta dolgok belső mozgását ábrázolni, illetve az addig pusztán külsőségekként kezelt tárgyak emberi ábrázolásban való szerepét is megújította: nála például a ruhaszövet színe nem elfedi, hanem felfedi a ruha alatt rejlő alakot, olyan hatást keltve, mintha egy lencsén keresztül látnánk a lélek rezdüléseit. Az egyre sikeresebb festőt így 1478-ban meg is bízták a firenzei Signoria San Bernardo kápolna oltárképének megfestésével.
Ám – tudjuk meg a filmből – Leonardo nyughatatlan lélek volt, ezért ezt a nagyszabású felkérést bár elfogadva, de a munkát félbehagyva, nem sokáig maradt Firenzében. Lombardiába ment, s Ludovico Sforza herceg udvari festőjévé vált. S itt, az életrajz ezen a pontján kezd más irányt venni az ismeretterjesztő sorozat eddigi epizódjaihoz képest a művészi életút felvázolása: mert amellett, hogy Leonardo az elsődleges felkéréséhez híven rengeteg portrét készített az udvarhoz tartozókról – többek között Ludovico szeretőjéről, Lucrezia Crivelliről is, amely festmény olyan, mintha szobor lenne –, a művésznek, mivel Itáliában ekkor súlyos harcok folytak a hercegségek között – háborús építésszé is kellett válnia. Leonardo – a reneszánsz embereszmény megtestesítőjeként – ezt a feladatot is magára vállalta, ő maga tervezte meg a katonák legbiztonságosabb kijutási útvonalát a palotából. S ha már erre képes volt, egy idő után rábízták Milánó város ideális, lakható várossá alakításával is. Milánó ugyanis ekkoriban forrongott, utcáin állandó zavargások dúltak, s mérhetetlen volt a szegénység. Az utakat szennyvíz borította, így a város korszerűsítése elsődlegesen a csatornarendszer megújítására vonatkozott.
A film ezen a ponton vezet át bennünket a mába, hogy ettől kezdve folyamatosan „ugráljon” Leonardo kora és a modernitás világa között. Mégpedig azért, mert – tudjuk meg a csodálatos alkotásból – amit 500 éve Leonardo az építészet, a csatornarendszer megújítása terén elképzelt, a technikai adottságok kezdetlegessége miatt háromszáz év múlva valósulhatott meg, az ideális város pedig – amely különböző, egymásra épülő rétegekből állt volna – csak napjainkban nyerhette el a művész által elképzelt formát, mégpedig a föld alatti élet, azaz a metróvonalak kiépítésével.
Az építészet mellett azonban a fegyvergyártás illetve a repülés terén is Leonardónak köszönhet rengeteget a modern világ. A művész vágya ugyanis egy idő után az volt, hogy a levegőből nézze meg a levegőt, azaz hogy repülhessen. S igen, ő volt az, aki a madarak szárnyának anatómiai vizsgálatával a mai repülőgép-gyártás alapjait letette. Nélküle, az ő kutatásai nélkül soha nem hagyhatta volna el az ember biztonságosan a földet, s emelkedhetett volna az éterbe. Ő maga megtervezett ugyan egy vitorlázórepülőt, de ugyanúgy, ahogy Milánó korszerűsítése esetén, úgy a repülés terén se tartott még az ő korában ott a technika, hogy ezt meg tudja valósítani.
Így Leonardo tervét, terveit, amelyek az élet gyakorlatilag összes tudományterületét lefedték, csak jóval, évszázadokkal a halála után lehetett megvalósítani. Ám ha ő nincs, ha az ő reneszánsz tudásvágya és tudásszomja, kíváncsisága nem akkora, valószínűleg például a hajózás terén se tartana sehol az emberiség.
Miközben – tudományos kutatás ide vagy oda – a művész élete végéig nem hagyott fel a képzőművészettel sem, s 1503 és 1506 között megszületett élete e szegmensének fő műve, a Mona Lisa. Amely nőalak mosolyában – tájékoztat bennünket a dokumentumfilm – Leonardo da Vinci összes addig felgyülemlett tudása egyesül: az emberről szóló anatómiai kutatásai, a természet és az ember egybeolvadásának ábrázolási lehetősége, s a csodálatos esztétikum, amelyet a színek és a fények játéka ad. Vagyis: ezt és más képzőalkotását is látva kijelenthetjük: a festészet igenis tudomány!
A film tehát épp azáltal mutat újat és többet, hogy rávilágít a művésznek a mai kor vívmányait is meghatározó óriási hatására, az azoknak „megágyazó”, széleskörű tudományos tevékenységére. A Leonardo 500-at keressék a mozikban, ha megnézik, ígérem, hogy rengeteget fognak belőle tanulni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások