„A jeleneddel teremted meg a jövődet”- interjú Banka Rolanddal, a szamaras zarándokkal

Irodai munkából az El Caminóra? Budapest nyüzsgéséből egy szamár társasága által nyújtott csendbe? Mi kell egy ilyen váltáshoz, és miért érdemes figyelni a sugallatokra? Megéri-e tervezni a jövőt, vagy csak a jelennel kell foglalkozni a sorsunk érdekében? Interjú.

Banka Roland „szamaras zarándokként” véste be a nevét az olvasók kollektív tudatába. 2013-ban gondolt egy merészet egy személyes válság közepén, és elhatározta: elindul az El Camínón. 7 évig zarándokolt társával Rocinantéval, közben blogjában és közösségi oldalán is dokumentálta útja fontosabb állomásait. Ahogy ő fogalmaz, „kimaxolta” a zarándoklást, a történetét pedig könyvbe kötve teszi közkinccsé. Most épp a keleti országrészben vándorol útitársával, és tart „csacsigolással” egybekötött, beszélgetéseket és bemutatókat.

Bevallom, a szűk félórás interjút kevésnek éreztem a beszélgetéshez. Roland minden kérdésemre készségesen válaszolt, olyan hitelességgel, hogy bárkinek megjön a kedve ahhoz, hogy kis időre maga mögött hagyja a világ egyre fülsiketítőbb zaját.

• Hogyan jött az ötlet, hogy útra kelsz és zarándok leszel?

A Debreceni Egyetemen hallottam először az El Camino zarándoklatról, a Szent Jakab útról, egy pszichológia tanárom járta ezt végig két szemeszter között és tartott róla előadásokat, mint megváltozott tudatállapotról, és mint pszichoterápiáról. Megmaradt bennem, hogy ez egy érdekes dolog. Elhatároztam, hogy „na, jövőre el fogok indulni”, csak aztán soha nem volt annyi időm, vagy pénzem, hogy ezt meglépjem. Aztán Budapesten éltem, irodában dolgoztam, és jött egy személyes válság. Akkor bevillant, hogy nincs mit veszítenem, elindulhatok pénz nélkül is akár.

Ez összekapcsolódott egy rendszerkritikával is,  úgy éreztem, hogy azért nem tudok jól funkcionálni ebben a rendszerben, mert morálisan is tarthatatlan, nem nekem való, nem találom élhetőnek, így a fenntarthatóság felé gondolkodtam, arról álmodoztam, hogy valami tanyán élek, vagy öko-kommunában, így a Camino-projekt összekapcsolódott ezzel az életmódváltással.

• …és hogy jött a képbe Rocinante?

Teljesen véletlenül jött a szamár ötlet egy barátomtól, aki úgy volt, hogy velem jön, de végül nem jött. Ő találta ki, hogy kell valami, ami viszi a cuccokat, így kéne egy szamár. Bennem annyira megmaradt ez az ötlet, hogy elkezdtem szamarak után kutatni. Kistoppoltam a francia-spanyol határra. 300 euró volt a számlámon, ennyim volt a szamárra, azonban Rocinante 700 euróba került. Az első szamár volt, akit a keresésemkor láttam, azt gondoltam

Ő lesz az én szamaram, és összeszedem rá a maradék 400 eurót. Útközben tanultam meg magyar népdalokat furulyázni, egy 6 lyukú pásztor furulyán. Letettem a sátramat az út mentén, minden reggel, mikor jöttek a zarándokok, olvasták a táblámon, hogy „szamárra gyűjtök, légyszi segítsetek”, így egészen hamar, 6 nap alatt összejött a 400 euró. Az emberek azt látták bennem, hogy „ez aztán egy igazi, régi hagyományőrző!” Úgyhogy meglett a csacsi.

• Mennyire volt nehéz megszokni a nyüzsgés után a csendet?

Én alapvetően introvertált ember vagyok, a városi zajban csömörlöttem meg. Pár hónapig jól éreztem magam, de hamar belefásultam, nekem túl sok inger volt, túl sok energia halom és egy hátralépéshez volt szükségem. Mint önismereti tréninget, elcsendesülést és befelé fordulásra alkalmat nagyon jó szívvel tudom ajánlani bárkinek, vallástól függetlenül. Egyfajta fizikai és lelki kihívás is. A Camino metafórája az ember életének. Ennek megvannak a válságai, highligth-jai, úgyhogy ha valaki ezt végigjárja, az hatalmas felismerésekhez vezethet.

• Voltak mélypontok, amikor azt érezted, hogy oké ennyi volt, feladom, itt hagyom az egészet?

Voltak válságok, igen, de olyankor mindig visszagondoltam az irodai munkára, és úgy éreztem, annál nem lehet semmi rosszabb. Visszagondoltam a mögöttem lévő út szépségeire, és a gondviselés mindig átsegített ezeken a válságokon. 7 év után jött el az az idő, hogy úgy éreztem, hogy a zarándoklás és ez az életmód, részemről kimaxoltnak tekinthető, megkaptam tőle amit tudtam, és én is visszacsepegtettem a zarándokútba, amit tudtam, és ezt most itthon kellene kamatoztatni. Erről szól ennek a könyvnek a megjelenése, benne vannak a vicces történetek mellett a reflexióim is. Felpakoltam pár példányt, és a Dunántúlon futottam vele egy kört, most pedig itt, a keleti országrészben teszem ugyanezt.

• Volt olyan, akit te indítottál el ezen az úton?

Szerintem ez úgy működik, hogy elültetődik egy mag, amit minden egyes fontos találkozás locsolgat, amíg ki nem nő belőle a hívás. Biztosan volt olyan, akiben én ültettem el a magot, de kellett több más élmény is ahhoz, hogy elinduljon ezen az úton. Egy japán úriember például a fiatal feleségével sétált mikor találkoztunk. Nagyon megtetszett neki a szamaram és a zarándok ötlet.

Másnap már várt, és elmondta, hogy jövőre feleség nélkül visszatér és ő is vesz egy szamarat, kérte, hogy segítsek. Meg is csinálta, találtunk neki eladó szamarat, végig járta az El Camino-t, egy darabig együtt is sétáltunk a két csacsival.

Volt egy lány is, aki a könyvem elolvasása után mondta azt, hogy összegyűlt neki 3 hét szabadság, és szeretné személyesen megnézni azt, amiről a könyvben olvasott. De ezekben a történetekben én csak jel voltam. Nekem a tanárom volt az első „ültetőkertész” akitől a magot kaptam.

• Volt esetleg a 7 év alatt sorsfordító esemény?

Az első élményeket mondanám sorsfordítónak, mikor megszületett a gondolat, hogy elindulok a Camínón, mikor elhatároztam, hogy megveszem a szamaramat, vagy mikor eldöntöttem, hogy a Magyar Népmesék főcímdalát fogom furulyázni, hogy meglegyen a hiányzó pénz. Ezeket isteni sugallatnak tekintem, és ezekre érdemes hallgatni. Megéltem annak az igazságát, hogy a jeleneddel teremted meg a jövődet, nem kell túltervezni a dolgokat. Azóta is homályos tervek vannak, nem tudom, hogy mit fogok csinálni 5 év múlva. Ha a jelenben jól csinálom a dolgaimat, az pozitív jövőt fog eredményezni.

• ha már szóba került, mik a terveid a jövőre nézve?

Szeretném folytatni a könyvet. Pozitív a fogadtatása, jó kritikákat kapok vissza és szeretnék ezzel foglalkozni továbbra is. Eddig is blogoltam, a rolandate című blogomon is írtam az utamról. Szeretnék ezentúl is nyomtatásban kiadni dolgokat. A következő már nem ebben a műfajban fog születni és nem ebben a formában, de szeretnék ezzel kísérletezni.

• Volt társad az utakon?

Az első fontos társam egy olasz lány volt, akivel nagy szerelembe estünk egymással a nemlétező véletleneknek köszönhetően. Az a hely ahol a szamarat le tudtam tenni, az egy öko-közösség volt, amit egy család alapított. A családnak szintén volt egy szamara, és azt mondták, szeretnék Rocinantéval fedeztetni, addig maradhatok is, tudok önkénteskedni. A szamarak nem estek szerelembe egymással, de én egy ott dolgozó lánnyal igen, így ő is vett egy szamarat, utána együtt sétáltunk.

Egy fiú, egy lány, két szamár és egy kutya- merthogy a lánynak volt egy kutyája is.

Az utóbbi években Csenge a vissza-visszatérő útitársam, akivel Budapesten találkoztunk egy punk koncerten, és időnként csatlakozik a szamaras bandukolásaimhoz. Ő keramikus, így volt, hogy út közben égettünk ki agyagfigurákat, medálokat gödörégetéses technológiával, abból éltünk az út során sokáig. Egyébként főiskolára jár. Szóval van, hogy van mellettem útitárs, de összességében többet voltam egyedül.

• Lesz az utadnak folytatása? Új területek, vagy a zarándoklattal új célok?

Szerintem a zarándoklás eszköz az önismerethez és elcsendesüléshez, de nem cél. Nem kizárt, hogy rám jön megint a sétálhatnék, de Rocinante azért már öregszik, 17 éves, melózott ő már eleget életében, de akár másik szamárral is, vagy van ilyen álmom, hogy szívesen sétálnék felmálházott lámával, csak az nem olyan kedves az emberekkel. De ha olyan lehetőségem lenne, hogy mellettem nőjön fel egy láma, akit felmálházhatok, akkor belevágnék. Az egy új élmény lenne. De Rocinantéval ez az utolsó nagy közös utunk, hogy végig járjuk Kelet-Magyarországot. Az aktív nyugdíjas évek várnak rá valahol, ahol mindig lesznek gyerekek akik szeretnek csacsigolni.