Mindig is imádtam beszélni, már egészen kisgyermekkoromtól csak mondtam és mondtam, ha kellett, ha nem. Gyakran „elálltam a fejét” a környezetemben lévőknek, a szüleim főleg azt élvezhették, amikor elkezdtem utánozni a rádióbemondókat. Akkor is dőlt belőlem a szó, ha szólt a készülék, és akkor is, ha ne adj isten ki volt kapcsolva: olyankor én helyettesítettem a bőrszíjas, vállra akasztható Sokolt.
Hamar a kedvenc műsorommá vált a Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről című műsor, amely a hatvanas évek elején indult el, amikor alsó tagozatba jártam. Imádtam, ahogy ment szépen körbe-körbe a szó a riporterek között, és ha lehunytam a szemem, láttam magam előtt a komlói, a győri, a dorogi vagy a debreceni pályát, pedig addig sosem jártam ott. „Korsós megy el egy nagyszerű driblivel Fekete mellett, lendületből faképnél hagyja, majd a győri visszafelé cselez, egy alagúttrükkel újra felülteti Feketét, aki csúnyán elkaszálja a csatárt. Rögvest ott terem egy másik fekete, egy fekete ruhás, vagyis a bíró, és még a kommentátorállásból is jól látható, ahogy leteremti a vendégek játékosát. Fekete urak torzsalkodnak tehát, nem kérdéses, végül melyiknek lesz igaza.” Ilyen és ehhez hasonló meséket rejtett a Körkapcsolás minden szombaton délután.
Szinte istenként tekintettem a sportriporterekre, és persze a futballistákra, minden reggel megvettem kilencven fillérért az EMKÉ-nél a Sportot, nem sajnáltam rá a zsebpénzemet, hétvégén pedig addig nyaggattam nagyapámat, míg elvitt a Dózsa-pályájára, vagy a Népstadionba, esetleg Csepelre, attól függően, hol rendezték a forduló legnagyobb fővárosi rangadóját. Igen hamar elhatároztam, hogy sportriporter leszek, ha törik, ha szakad, és nem tanár, mint a szüleim.
A jó szerencsém úgy hozta, hogy apám tanította magyarból és történelemből az egyik technikus gyermekét, a kislány apja a Magyar Rádiónál dolgozott. Gyorsan kinyomoztam, ki ez, a számomra kincset érően bennfentes, ember a Bródy Sándor utcában, és összeszedvén minden bátorságomat, egy nap megvártam a Rádiónál. Kerek-perec elmondtam neki, sportriporter szeretnék lenni, és mondja meg nekem, ehhez kit kell felkeresnem. Miután kikacarászta magát az öntudatos riporterfiókán, kézen fogott, és bejelentett a portán a sportszerkesztőség szobájába.
Jován elvtárs elmondta, egyelőre még túl kicsi vagyok ehhez a munkához, még a mikrofont sem érném föl, nevetett, de felajánlotta, hogy időnként egy-egy edzésre elmehetek vele, vagy valamelyik ifjabb kollégájával, hogy lássam, miként készül egy helyszíni riport.
Dezső Janival barátkoztam a legjobban össze, szerkesztő volt a rádió sportosztályán, egészen az érettségimig, 1972-ig istápolt, előtte párszor már mutogatta, hogyan kell megvágni egy felvételt az esti Sportvilágba, s olykor megengedte, hogy a Népsportban megjelenő tudósítása számára én szedjem össze, és gépeljem be az Erika írógépen az egyik csapat összeállítását a játékvezetői jelentésből.
Aztán amikor nagykorúvá váltam, Dezső Jani szólt, hogy ki kéne mennem a területi asztalitenisz-bajnokság döntőjére Rákospalotára, és 30 másodpercben el kellene majd mondanom, mit is láttam az izzadtságszagú, levegőtlen csarnokban. A homlokom gyöngyözött, miközben remegő hangon elrebegtem a mikrofonba az országosan nagyjából 67 ember által izgatottan hallgatott rövid beszámolót, miközben az akkor huszonegy esztendős, az elsőnek járó díjat átadó Európa-bajnok pingpongozó, Magos Judit hetyke melleit bámultam.
A nyúlfarknyi anyagot lehozta a Kossuth rádió, anyám végtelenül büszke volt rám, apám pedig örült ugyan, de megjegyezte, mégis csak nagyon jó, hogy azért ősztől az egyetem magyar-történelem szakára fogok járni.
Nem voltam még 22, amikor az első meccsemet megkaptam a Körkapcsolásban, kétszer három percet a Salgótarján-MTK meccsen. Nem az optimális leosztás, szó se róla: vidék, enyhén szólva sem kedvelt fővárosi ellenfél, mindezt tetézte, hogy sima, 3-0-s vendéggyőzelemmel zárult az összecsapás.
“Csalódottan kell távoznia a mintegy ötezer nézőnek a tarjáni Dolinkai pályáról, hiszen az MTK-VM Borsó János vezetésével magabiztosan győzte le az ennél sokkal jobb eredményben bízó Salgótarján alakulatát. Úgy vélem, a vendégek győzelme abszolút megérdemelt, még akkor is, ha a kék-fehérek első találata talán lesgyanús helyzetből született.” Eddig jutottam a mondandóm során, amikor az élő adásba, tisztán kivehetően beleordította a mögöttem öt méterre álló kalapos, nyugdíjas bácsika: a mocskos … anyádat, ne hazudj, tiszta les volt! Hát így indult álmaim pályafutása.
Múltak, és fokozódó sebességgel peregtek le az évek, és bár a válogatott meccsek közelébe sokáig nem tudtam odaférkőzni, egyre több rangadó jutott ki osztályrészemül. “Köszöntöm Önöket a Fáy utcából, Vasas-Ferencváros, az első félidő 10. percében: 0-0. Nincs igazi meglepetés a két gárda összeállításban, kedves hallgatóink, ha csak az nem, hogy az angyalföldiek hálóját ezúttal nem Kakas védi, hanem Leboniczky András, Kakas Laci ugyanis a meccset megelőző bemelegítés során megsérült, ezért nem tudta vállalni a játékot. Közben Dzurják robog el a bal oldalon, de mélyre sikeredik a beadása, és Kakas lehúzza a labdát. Te jó ég, ezek szerint mégis Kakas véd, még jó, hogy csak Leboniczkyvel kevertem össze, nem pedig a tojós tyúkkal!”
Sok esztendővel később még mindig a szavak bűvöletében éltem, ám eljött az öregkor, akkor fogott meg az egyik nagy kedvencem, a P. Mobil zenekar legújabb nagylemezén egy dal, a címe: A két legnehezebb szó. Az ember első és utolsó szaváról elmélkedik a szöveg, ahogy Schuster Lóri énekli: “egyiket se tudom.” És akkor döbbentem rá, miközben hallgattam, hogy sosem kérdeztem meg a szüleimtől, mi volt az első szavam, talán az, hogy körkapcsolás.
Most három hónapja fekszem, szinte mozdulatlanul, másfél hete már a kórházból is kiengedtek, Aranka ápol most engem, szerintem nem a gyerekem, és nem is valami rokon, fogalmam sincs ki ez. Aranka, az talán még biztos. Hamarosan eljön az utolsó szó kimondásának ideje, érzem. Vagy Anya, vagy Apa lesz az a szó, mostanság sokat álmodom velük nedves párnámon. Igaz, az imént elszenderedtem ebéd után, a válogatott meggypiros mezében nyargaltam a kapu felé, pompás ütemben kaptam a labdát és 14 méterről bebombáztam a hálóba a labdát. Góóóóóól! Köszöntjük kedves hallgatóinkat, következik a Körkapcsolás.
“Kérem szépen, ez a Kakas Laci ihletett formában véd, óriási bravúrral fogta Katzenbach lövését. A piros-kék hálóőrről talán kevesen tudják, de ő volt az, aki 1980. január 28-án kivédte Diego Maradona tizenegyesét. A kapus Dél-Amerikában portyázott a Fradival, ahol az Argentinos Juniors ellen játszottak. A 25. percben büntetőhöz jutottak az argentinok, és Kakas kivédte Maradona tizenegyesét. Most azonban nem büntetőt hárít a derék portás, hanem sárga lapot kap időhúzásért Maczkó játékvezetőtől, aki vélhetően nem az esti mesét mondja el neki.”
Hozzászólások