Miért is járunk színházba? Kikapcsolódni. De nem úgy ám, mint egy étterembe vagy egy bárba, hiszen ott beszélgetünk, elmondjuk örömünket, bánatunkat a velünk együtt ülőknek. Színházba úgy megyünk, hogy nem csak a telefonunkat kapcsoljuk ki, hanem az mindennapjainkat is egy-két óra erejéig. Ha ez sikerül, akkor jó darabot láttunk. Ha nem, akkor is lehet jó a darab, csak lehet túl leterheltek voltunk és nem tudtunk ellazulni.
Én az utóbbi esetet képviseltem. Még az Odeonba megérkezve is azt éreztem, hogy nem fogok tudni kikapcsolni, túlságon kattogott az agyam ügyes-bajos dolgokon. Ráadásul ez egy vidám darab, azok meg nem épp a kedvenceim. Én a gyötrelmet keresem a művészetben. Szóval úgy voltam vele, hogy ha ez most nekem nem jön át, akkor nagyon el kell kezdenem azon dolgozni, hogy hogyan lehet kicsit kikapcsolni az agyamat és kizökkenni a mókuskerékből, ami manapság hétfő reggeltől vasárnap estig tart. Szóval ott ültem és tudtam előre, hogy nem fogok jól szórakozni, mert nem vagyok ott fejben. Ráadásul poénáradat várható. Jaj, nekem.
Aztán valami szokatlant tapasztaltam. Persze lehet, hogy nem annyira az, de nekem mindenképp. Ez egy nagyon zárt közeg volt, mindenki ismerőse mindenkinek, mindenki munkatársa mindenkinek és szinte mindenki barátja is mindenkinek. Eszembe jutottak az általános iskolai előadások a színházterem nagyszínpadán, ahol borzalmas dolgokat kellett előadnunk és ott bénáztunk minden évben. A nagy különbség mégis az volt, hogy mikor álltunk a színpadon tizenegy évesen, a többi gyerek azt várta, hogy jól felsüljünk, szóval nyilván egyfajta rivalizálás volt az egész. Amire persze rá is erősítettek a tanárok, hiszen a végén eredményhirdetés volt, díjakkal.
Itt viszont szó nem volt ilyenről. Mintha egy óriási család gyűlt volna össze, hogy adjanak valami ajándékot mindenkinek.
Ahogy haladt előre a darab, azt vettem észre magamon, hogy a maszkom mögött mosolyra időnként mosolyra állt a szám. Még szerencse, hogy senki nem látta, hogy ugyanazt csináltam, mint mindenki más. A történet egyre jobban kibontásra került és mit ad az ég: érdekes! Sőt, baromi kíváncsi lettem arra, hogy meddig tekeredik még és mi lesz a megoldás.
A második felvonásra aztán már úgy tértem vissza, hogy szabályosan vártam, hogy csend legyen a teremben és folytatódhasson az előadás. Most már nevetni sem szégyelltem. Írhatnám, hogy azt vettem észre magamon, hogy felszabadultam és beszippantott a darab, de ez nem lenne igaz. Ugyanis észre sem vettem ezt az egészet, ezt mind csak utólag fogtam fel.
És hogy ez miért lehetett? A kollektív energiák sodrása egyszerűen túl erős volt. Koronavírust remélhetőleg nem, de valami mást biztosan elkaptam ott: azt a hihetetlen szeretetet, ami a színpadról lefelé áradt és azt is, amely a színpad irányába tartott, rajtam is keresztül. És ez túl erős volt. A közönség annyira imádta az előadást, a színészek pedig annyira lelkesek voltak, hogy ez az óriási erőhalmaz ott lebegett, oda-vissza mozgott, de a teret nem hagyta el.
A levegő nem a feszültségtől izzott, hanem valami más erőtől, ami még annál is hatalmasabb tud lenni. A boldogság, az öröm, az egymásnak örülés, a közösségben rejlő energiák brutálisan nagyok tudnak lenni. Nem többezres tömegről beszélek és mégis nagyon rég éreztem már ilyet. Persze rég jártam előadáson, koncertek sincsenek (vagy vannak, de nem olyanok), de azért emlékszem még arra, hogy mit/miket szoktam érezni ilyenkor. És ez a darab akkora pofont adott akaratán kívül, hogy még most is érzem az utórezgéseit.
Ha családapák és anyák irodai munkájuk mellett hónapokig képesek voltak színészkedést tanulni, énekelni tanulni, majd mindezt tánccal összekötni, váratlan pillanatokban olasz nyelvre váltani ének közben, akkor valójában tényleg csak saját korlátjaink gátolnak meg bennünket attól, hogy boldogok legyünk. Ott, aznap este, abban a pár órában mindenki őszintén az volt. És ez egy kifejezhetetlen értékű ajándék. Köszönöm, hogy részese lehettem. Sokkal többet adott, mint azt valaha remélhettem volna.
Hozzászólások