A magyar költészet napja alkalmából összegyűjtöttük szerkesztőségünk munkatársai szívéhez olyan igazán közel álló verseket, melyekkel az olvasók betekintést nyerhetnek az újság dolgozóinak érzelmi világába, irodalmi preferenciájukba.
Hutóczki-Orosz Évi:
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
1923
Kiss Tamás:
Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Pest, 1848. március 27 – 30.
Miska Andrea:
Ady Endre: A muszáj Herkules
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Reszegi László:
Beck Zoltán: Egy lányról
Ismertem egy lányt,
cseresznye ízű volt a szája.
Találkozhatnánk, legyen este a tornapálya.
Kavicsot dobált, csillagoknak fel az égre,
hullottak alá, az elnyúlt pulóverére.
Ismertem egy lányt,
a szemét eltakarta.
A tükör előtt állt, az ajtóban az apja.
Szívében űr, csillagok, aludtak csendben.
Én elárultam, de te ne árulj el engem.
Azt hiszem, már rég nem élek, pedig tizenhat sem vagyok.
A tornapályán minden éjjel kigyúlnak a csillagok.
Ölelj át és emelj fel, mindenem ragyog.
Pulóverem alatt fénylik a Hold, nincsenek angyalok,
nincsenek angyalok, nincsenek angyalok.
Ismertem egy lányt,
cseresznye ízű volt a szája.
Kavicsot dobált és néha eltalálta,
a meszelt kapufát,
nevet, tudta, hogy nézem.
Nem verlek át, mondtam nem verlek át én sem.
Ismertem egy lányt,
aki nem hitt a szavakban.
Új lakást talált, egy olyannal, mint az apja.
Szívében űr, fázik most a pulóverben.
Én elárultam, ő nem árult el engem.
Azt hiszem, már rég nem élek, pedig tizenhat sem vagyok.
A tornapályán minden éjjel kihunynak a csillagok.
Ölelj át és emelj fel, mindenem ragyog.
Pulóverem alatt fénylik a Hold, nincsenek angyalok,
nincsenek angyalok, nincsenek angyalok.
2019
Tamás Nándor:
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. július-augusztus
Tóth Szilvia:
József Attila: Magad emésztő…
Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, –
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
1933
Hozzászólások