A 2023 márciusa első felében 13. alkalommal látogatható Frankofón Filmnapok, amely Budapesten idén tizenhárom, míg a vidéki nagyvárosok művészmozijaiban hat alkotással várja a közönségét, március 6-án este a debreceni Apollóban egy minden szempontból különleges, lenyűgöző és mélyen elgondolkodtató vetítéssel indult. A Régis Roinsard rendezte, Olivier Bourdeaut azonos című regényét adaptáló Merre jársz, Bojangles? című filmet tekintettük meg.
Ha valaki az igaz és örök szerelem mibenlétéről és működési mechanizmusáról akar többet megtudni, annak mindenképpen érdemes Régis Roinsard filmjét – akár többször is – megtekinteni.
Aki pedig a pszichés betegségek, konkrétan a mániás depresszió lelket és testet egyaránt felemésztő jellegével kapcsolatban szeretne képbe kerülni, azt javaslom, szintén ne hagyja ki a Merre tovább, Bojangles? című alkotást.
Igen beismerem, hogy a fent említett két terület behatóbb vizsgálata „normál” esetben külön-külön volna kívánatos, de hát Roinsard filmje ilyen értelemben sem sorolható a normál esetek közé. Mégpedig azért, mert ezt a kettőt együtt szemléli és szemlélteti, egy olyan nő sorsán keresztül, akiről – hisz meglehetősen tévesen és félrevezetően vígjátékként aposztrofálják ezt az alkotást – az első pár, valóban komikusnak ható jelenet után azt szűrjük le, hogy nemcsak, hogy mindenféle konvenciótól és kötöttségtől mentesen kívánja élni az életét, hanem azt is, hogy egyfolytában „pörög”, olyan magas hőfokon ég, amit követni – sőt elviselni – ember legyen a talpán, aki képes.
Nos, a „gondok” ott kezdődnek, amikor Camille (Virginie Efira) egy bugyuta, a ’60-as évek Franciaországa újgazdag rétegének sznobizmusáról tanúskodó eseményen megismeri azt a férfit, Georges-ot (Romain Duris), akiben azonnal meglátja azt, aki képes ilyen értelemben ember lenni a talpán. Vagyis, aki képes felvenni a nő tempóját, és partner lenni abban a kizárólag a szabadságot preferáló világnézetben, ami Camille sajátja.
Történetük – az első látásra szerelem – egy éles váltással azután hét év múlva folytatódik, amikor a szerelmük gyümölcse, a kisfiúk már elsős az iskolában. S ettől kezdve – látva az együttélésük mikéntjét, a továbbra is mindenféle konvenciótól mentes, sőt, a társadalmi kötelezettségeiknek sem eleget tevő – adót és csekket sem fizető – életmódjukat, az addig vígjátékkal felérő alkotás fokozatosan drámába vált. Mégpedig Camille egyre furcsább viselkedésével tűpontos párhuzamban. A nő ugyanis egyre gyakrabban kerül „lentre” is, azaz az állandó pörgését, „röpködését” már sírások, kiborulások „színezik”, állapota pedig szemmel láthatóan egyre romlik.
Mielőtt azonban nézőként azt feltételeznénk, hogy az egyik legdurvább jelenet után – amikor Camille felgyújtja a lakásukat – már csak a leépülése történetét fogjuk nyomon követni, nagyot tévedünk. Hiszen – mint említettem – itt a pszichés zavar ábrázolása kéz a kézben jár annak a szerelemnek a láttatásával, amelynek az intenzitása nemhogy csökkenne, hanem egyre nő Camille és a férje között.
És nemcsak azért, mert a két ember között – persze a csodálatos színészi játéknak is köszönhetően – egyfolytában vibrál a levegő, és az egész filmet finom, kifinomult erotika hatja át, olyannyira, hogy minden egyes egymáshoz érésükbe a néző is beleborzong, hanem azért is, mert ez a két ember képes a szerelem plátói oldalát is fenntartani úgy, hogy közben már régen egymáséi.
Hogy mit értek ezalatt? Azt, hogy továbbra is folyamatosan szövik a másikkal kapcsolatban az álmaikat, azt lesik, hogy a partnerük személyiségének vajon melyik az a szegmense, amit még nem fedeztek fel, és amit minden vágyuk, hogy magukévá tegyenek. Mert érzik: olyan párra leltek, aki az összes férfit és az összes nőt képes megtestesíteni a maga bonyolultságával és komplexitásával. Ezért, ezt érzékeltetendő még azt a játékot is bevetik, hogy nem mindig a valódi nevükön, hanem az adott élethelyzetnek megfelelő – a Bibliából, illetve irodalmi művekből kölcsönvett – különböző neveken szólítsák egymást. S épp emiatt hangzik el a filmben közöttük, róluk egy olyan mondat, amely véleményem szerint az oly régóta keresett definíciója is lehetne a szerelemnek.
Camille ugyanis így fogalmaz egy helyütt a férjével kapcsolatban: „egyedül ő tudja elhitetni velem, hogy különleges vagyok”.
Mi más ez, ha nem a szerelmi érzés esszenciája, veleje? Ám a rendező még ezt is képes fokozni. Mégpedig a gyermek jelenlétével, és Camille-ék hozzá fűződő, szintén különleges viszonyával. Az érzelmeik hevében ugyanis szerelmük gyümölcsének épp azt adják meg, adják tovább, amit egymástól már megkaptak: a különlegesség érzetét. Ez a gyerek mellettük végig tisztában lehet vele: nem akármilyen génállománnyal, gondolkodásmóddal, világlátással van megáldva, köszönhetően a szülei csodálatos – bár a konvencióknak szintén fittyet hányó – nevelési módszereinek.
Csakhogy szerelem és szeretet ide vagy oda, Camille mániás depressziója egy idő után kezdi teljesen átvenni az irányítást a nőn, és vele az egész családján. A végkifejlet pedig annyira megrázó, hogy ezt látva már végképp nem értettem, hogy hogyan lehetett vígjátéknak titulálni Régis Roinsard alkotását.
Persze nem árulom el, hogy hová fut ki ennek a különleges triónak a sorsa, csak annyit jelzek: a történet vége legalább annyi „agyalni valóval” látja el a nézőt, mint az egész film együttvéve. A hatása alól tehát még órákig, sőt, napokig sem lehet szabadulni. Ha megnézik, érteni fogják, hogy miért gondolom így.
Gyürky Katalin
Hozzászólások