A 2015-ben útjára indított A művészet templomai című ismeretterjesztő sorozat – mely eddig főleg az itáliai reneszánsz festészet páratlan remekműveibe avatta be a nézőket –, 2018-ban egy új epizódjával Európa más tájaira és más korszakába kalauzolja a képzőművészet és történelem iránt érdeklődő nézőit. A náci Németország művészetfelfogásáról láthat megdöbbentő dokumentumfilmet az, aki ellátogat Debrecenben az Apolló moziban megtekinthető Hitler kontra Picasso című dokumentumfilmre.
A másfél órás film az Oscar-díjas Toni Servillo narrációjával kalauzolja végig a nézőt Hitler hatalomra jutásától kezdve az egészen máig, a 21. századig is ható náci művészetfelfogás kulisszatitkain, melyek feltárása közben a nemzetiszocialista vezetők zsidóüldözésének egy újabb aspektusára is fény derül. Hitler világuralmi törekvéseinek részét képezte egy Nagy Német Kiállítás létrehozása is, melynek érdekében 1937-től kezdve a különböző – de főleg zsidó származású műgyűjtőktől – szisztematikusan elkobozták a festményeiket és egyéb képzőművészeti alkotásaikat. A körülbelül 600 000 műtárgy közül jó néhányra maga a Führer, illetve legfőbb „művészetügyi szövetségese”, Göring tartott igényt, a többit pedig titkos raktárakban őrizték. Az ellopott műtárgyak azonban – tudjuk meg a dokumentumfilmből – csak az első lépcsőfokát képezték a zsidó műgyűjtők ellehetetlenítésének, nagy részükre ugyanis ezt követően a deportálás, a koncentrációs tábor, majd a halál várt. A műkincslopás tehát szintén háborús eszköz, fegyver volt, hátterét pedig a Holokauszt képezte.
A dokumentumfilm az elkobzások mikéntje után arról is beszámol, hogy mi lett az így a náci vezetők kezébe kerülő műtárgyak sorsa. Ez viszont már Hitler és „csapata” művészetfelfogásáról is rengeteget elárul. A megszerzett alkotások egy részéből ugyanis úgynevezett Elfajzott kiállítást hoztak létre, amelyen Paul Kleetől, Oskar Kokoschkától és az „izmusok” képviselőitől körülbelül 6500 olyan művet szedtek össze és állítottak ki, pontosabban: a hányaveti képkezelés és múzeumbéli elhelyezés, a belső terek trehány kialakítása miatt: állítottak pellengérre, amellyel jelezték: mi az, amit világuralomra törő vezetőkként nem hajlandók a művészetben elfogadni. Szemben a „hivatalos” művészettel, s az azt láttató kiállítással, ahol monumentalitásra törekvő alkotásokat, a nagy német eszmét képviselő szobrokat állították ki. Például a német Adolf Ziegler festményeit.
Az összefüggő művészettörténeti szálakkal dolgozó dokumentumfilm, miközben beavat ezen, egymással ellentétes érdekeket szolgáló kiállítások történetébe, a műgyűjtők sorsát is ecseteli. Például a holland származású Jacques Goudstikker életútját, aki olyan értékes festményeket birtokolt, mint amilyen Raffaello Madonnája vagy Vermeer remekművei, s akinek a világháború elején szembe kellett néznie a Göring-vezette elkobzással, majd a száműzetéssel. Goudstikker azonban – sok kor- és sorstársától eltérően – nem a náci koncentrációs táborok egyikében lelte halálát, mert családi segítséggel sikerült előbb Angliába emigrálnia, majd pedig egy Amerikába tartó hajóra felkapaszkodnia, ám az „amerikai álom” mégsem válhatott számára valóra, mert a hajófenékről lecsúszva vízbe fulladt. De őmellette tudomást szerzünk a filmből annak a párizsi zsidó származású Paul Rosenbergnek a sorsáról is, aki többek között Picasso és Matisse barátja volt, művészetük nagy pártfogója és támogatója, s mint ilyen, mint az „elfajzott művészet” alkotásainak gyűjtője, természetesen a Franciaországot épp elfoglaló náci Németország ellensége. S nem is kérdés, hogy egy ilyen ellenség abban az időben hogyan végezte…
Ám az, hogy a náci művészetfelfogás mennyire hat még mind a mai napig, annak az úgynevezett Gurlitt-gyűjtemény a megmondhatója. Csupán pár éve annak, hogy Cornelius Gurlitt műgyűjtő salzburgi elhanyagolt házában például olyan Monet-, Manet-, Renoir-, Picasso-, Gauguin-művekre bukkantak, köztük Rosenberg barátjának, Henri Matisse-nak leghíresebb, Ülő nő című portréjára, amelyek feltételezhetően a nácik műtárgyelkobzásának idején juthattak a család tulajdonába, mégpedig az apa, a náci rezsimnek dolgozó műkereskedő, Hildebrand „hathatós” közreműködésének eredményeképp.
Nos, a nemrég Gurlittnál felfedezett, felbecsülhetetlen értékű műkincsgyűjtemény sorsáról, valamint Cornelius Gurlitt jelenlegi német megítéléséről is további információkhoz juthatnak mindazok, akik megtekintik ezt a páratlan precizitással, hihetetlenül pontos történelmi és művészettörténeti háttérrel készített dokumentumfilmet. Csak tanulni és okulni lehet belőle.
Gyürky Katalin
Hozzászólások