Aki kedveli Nick Hornby regényeit, illetve az azokból készült filmeket – gondolok itt a Pop, csajok, satöbbire vagy az Egy fiúról-ra – nem, nagyon nem fog csalódni, ha megnézi a mozikban mostanság debütáló legújabb Hornbyregény-adaptációt, a Meztelen Juliet című alkotást. A filmnek ugyanis nem csak a története lenyűgöző, hanem – ahogyan azt ennek az angol írónak a szüzséitől megszokhattuk – kiváló könnyűzenéből sincs benne hiány.
A zenében bővelkedés nem véletlen, hiszen abban a sajátos háromszög-történetben, amit a film elénk tár, az egyik „szöget” az a Tucker Crowe (Ethan Hawke) alkotja, aki rendkívül sikeres rockzenei karrierjét követően húsz éve egyszer csak eltűnt a világ szeme elől, s csak az olyasfajta megszállott rajongói „tartják életben”, mint a háromszög újabb szögét alkotó Duncan (Chris O’Dowd), akinek nem csak, hogy óriási lemez- és ereklyegyűjteménye van a bálványától, de még blogot is vezet a zeneszámaihoz fűzött kommentárjaival. S az ő élettársa, Annie (Rose Byrne) képezi a háromszög harmadik részét, akinek azonban már teljesen elege van Duncan Tucker Crowe-imádatából, s már a zenész nevének hallatán is rosszullét környékezi.
Az, hogy Annie és Duncan ízlése ennyire eltér egymástól, a kapcsolatuk haldoklásának is a szimbóluma. S Duncan mániája és Tucker-bálványozása felé, s így az élettársi kapcsolatuk felé is a „kegyelemdöfést” ilyen értelemben Annie viszi be, amikor egy, megint a zenészt istenítő blogra egy ezzel ellentétes tartalmat posztol, s megírja, hogy szerinte miért elviselhetetlen az adott Tucker Crowe-szám. Ez az Annie-féle bejegyzés azonban nem csak a Duncannel való kapcsolata végét jelenti, hanem egy új kezdetet is, hiszen – csodák csodája – de a bejegyzése olvastán nem más, mint az eltűntnek hitt Tucker Crowe ír a negyvenes nőnek egy e-mailt.
Az ettől kezdve sokáig „levélregény” formájában zajló kapcsolat aztán persze konkrét találkozásba is fordul, amikor az immár nagypapa Tucker Londonba érkezik, hogy meglátogassa egyik, ki tudja, milyen és melyik anyától származó lánya kisfiát. S ettől a konkrét találkozástól kezdve – Rose Byrne és Ethan Hawke lenyűgöző játéka és kettőse hatására, na meg persze azért, mert hamisítatlan Nick Hornby-történettel állunk szemben – Jesse Peretz rendező komoly lételméleti töprengésbe viszi át a továbbra is rengeteg humorral átszőtt történetet. A történetnek ettől a pontjától végig azon gondolkodhatunk, hogy vajon kaphat-e második esélyt az életre egy, tizenöt évet egy rossz kapcsolatban eltöltött, s gyermektelen, de még gyerekre vágyó negyvenes nő, s egy, többszörösen elszúrt magánélettel és idő előtt befuccsolt rock-karrierrel rendelkező, idősödő férfi. Aki persze mindezzel a „batyuval” a hátán szkeptikus, hiszen egy helyütt ki is mondja: „az élet első felének elcseszésével az a gond, hogy nem lehet megnyomni az újrakezdés gombot”.
Vagy mégis? Vajon mit gondol minderről Annie? S vajon mi a véleménye erről Duncannek? Ő vajon újrakezdheti, s helyrehozhatja mindazt, amit – akár Annie-val, akár mással kapcsolatban – de elrontott? Miközben Annie-nak már teljesen másfelé, s paradox módon exe bálványa felé húz a szíve?
Nos, mindezt döntsék el Önök. Erre módot ad, hogy október közepétől ezt a kiváló színészi játékkal, sok humorral, ugyanakkor elgondolkodtató fordulatokkal vegyített alkotást az Apolló mozi is vetíti. S ha megnézik, kiderül, hogy ki is az a bizonyos címadó Meztelen Juliet az alkotásban, amely nőalaknak a titkát itt most természetesen nem leplezhetem le.
Gyürky Katalin
Hozzászólások