2414 évvel ezelőttre, i. e. 399-be repíti vissza Haumann Péter a közönségét akkor, amikor belebújik az egyik legnagyobb athéni filozófus, Szókratész bőrébe, s belefog a védőbeszédébe, hogy mentse magát az alól a vád alól, amelyet Athén városának polgárai, köztük egy Melétosz nevű férfi terjesztett be ellene. A védőbeszéd, amelyet az utókor Platónnak köszönhetően ismerhet – ugyanúgy, ahogy Szókratész egyéb gondolatairól is csak tanítványa tollából értesülhetünk, hisz maga Szókratész életében egy sort sem írt le mindabból, amit beszélgetve, „bábáskodva” tanított embertársainak –, olvasva is megdöbbentő, hisz a vádlók, a bírák, de főleg Melétosz gondolkodásmódjának súlyos ellentmondásaira tapint rá. A védőbeszéde elmondásának idején hetven éves Szókratész ellen ugyanis az egyik vád az, hogy „megrontja az ifjúságot, és nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében”, amely a görög politeizmus vagyis többistenhit súlyos félreértelmezése. Hiszen a politeizmus lényege épp az, hogyha valaki más istenekben hisz, mint a többi embertársa, még egyáltalán nem istentagadó: „Vétkezik Szókratész, mert nem hisz istenekben, hanem istenekben hisz” – tapint rá pontosan a szöveg is erre a paradoxonra, s ennek az ellentmondásnak a kiváló érzékeltetése az egyik olyan pontja Haumann Péter előadásának, amellyel a szöveget, így, elmondva, még élvezetesebbé tudja tenni.
Ehhez azonban tudnunk kell, ki is az a Melétosz, vagyis, hogy igazából kivel áll szemben Szókratész. S ehhez talál kiváló antrét Haumann, amikor előadását nem a szöveggel kezdi, hanem a történettel: elmondja, hol és mikor fogunk járni, ha végighallgatjuk őt, közli, hogy milyen jó lett volna, ha ezt a több évtizede mondott szöveget 1989-1991 táján abbahagyhatta volna, de nem teheti, mert az emberek azóta sem ismerik saját magukat, s azóta sem beszélgetnek egymással, s bizony ez a szöveg erre tanít. S közli, ki volt Melétosz: egy – idézem a színészt – „vacak” költő, aki, mivel a saját területén nem tudott igazán érvényesülni, a közügyek, a politika, s Szókratész pocskondiázása felé fordult. Ebben akart kiteljesedni – de ennél az aktualizálásnál Haumann jó érzékkel nem megy tovább, hanem most már a Platón-szövegen keresztül hívja fel a figyelmünket a ma is égető és fájdalmas társadalmi problémákra, működési zavarokra.
Miután már tudjuk, ki az a Melétosz, Szókratész/Haumann a védőbeszédet fölényes agresszivitással kezdi – ami meglepő tud lenni annak, aki a görög filozófust szerény embernek képzelte, mint én is –, s ezzel az agresszivitással igen hitelesen érzékelteti a benne dúló „majd épp egy ilyennel álljak szóba, egy ilyen előtt védjem magam”-érzést. Olyan hitelesen, hogy amikor párbeszédet folytat a vádlójával – úgy, hogy a vádló fizikai valójában természetesen nincs jelen, ám Haumannak mégis elhisszük, hogy ott áll mellette –, részleges győzelmet arat. Akkor azt gondoljuk, fel fogják menteni.
Ám ötszáz bíró előtt beszél – a színész újabb zseniális fogása, hogy bennünket, a közönséget „használ” bírói tömegnek, a terem spotlámpáinak erős fényét pedig athéni napsütésnek, amely ellen a keze folyamatosan szemellenzőt formál – s egyszer csak azt látjuk, hogy ez előtt a közeg előtt ennek az öregembernek a kezdeti, akár önteltnek is mondható arroganciája és agresszivitása megtörik. Kétségbeesésbe vált. Rögtön, amint kezdi azt érezni, s velünk is érzékeltetni, hogy képtelen elmagyarázni a küldetését, sőt, a mibenlétét. Egyfelől azt, hogy nem tartotta bölcsnek magát, de a delphoi isten jóslatának, mely szerint Szókratész minden ember közt a legbölcsebb, ő, az istentagadással vádolt ember mégis utána akart járni: vajon miért a jóslat, hogy ő a legbölcsebb? S bár magát soha nem tartotta annak, ennek az istennek az oldalára kell állnia, hisz akár az államférfiak, akár a költők, akár a kézművesek között járt, mindig azt tapasztalta, hogy azok nem tudnak ugyan semmit, mégis bölcsnek hiszik magukat, s akkor ő „kicsiséggel mégis bölcsebb náluk”, mert amit nem tud, arról nem is véli azt, hogy tudja. Másfelől az bántja, hogy nem tudja a közösségével megértetni: nem megrontja a fiatalokat, hanem épp az erényre tanítja őket, amikor a vagyonszerzésnél előbbre tartja a lelki fejlődést. Mert az erény az igazi vagyon. S azért beszélget velük, hogy ezt elfogadtassa velük.
Ám Szókratész/Haumann kétségbeesése korántsem enervált kétségbeesés. Képes dühre váltani, akkor, amikor a beszédpartnereivel érzékelteti: nem, nem ragozza tovább a saját igazát. Ha eddig nem győzte meg őket arról, hogy ki ő, s mit ér, mit jelent a városnak, akkor a védelme érdekében nem folyamodik számára elfogadhatatlan eszközökhöz, nem alázkodik meg: például nem vonultatja fel a három fiát, hogy mint családos embernek, mint apának, megbocsássanak. S a dühe, amely, amikor a halálos ítélet kihirdetésekor elfogadássá „érik”, már valóban bölcsességről, a maga által soha nem hirdetett, sőt, tagadott bölcsességéről árulkodik: hisz jól tudja, hogy a halálról sem tud semmit. Minden olyan ember, aki azt hiszi, hogy tud róla valamit, s a legrosszabb dolognak tartja, ostoba. Mert a halál lehet, hogy sokkal jobb, mint az élet. Lehet, hogy megváltás. De erről csak az isten tudna nyilatkozni.
Itt azonban, a „De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent”, vagyis a halálos ítélet elfogadásánál véleményem szerint abba kéne hagyni az előadást. Ez a jelenet annyira hatásos, hogy a börtönből való szöktetése elmesélésével, amelyet Kritón barátja szervezett volna meg neki, ha Szókratész hagyja magát, de még a képzeletbeli méregpohár kiivásával sem szabadna folytatni. Ezután a szívfacsaró jelenet után a közönség figyelmét se lehet már az előző szintre visszahozni. Erre az előadásra így tényleg igaz a mondás: „a csúcson kell abbahagyni”. S akkor az egyébként jól megérdemelt, „bírákká” tett közönségtől érkező vastaps is nagyobb lett volna.
Gyürky Katalin
Hozzászólások