“A nőközösségekben nem a sok nő a gond, hanem hogy sok trauma gyűlik össze egy helyre”- Interjú az EMMA Egyesülettel

Anyaság. A nukleáris családmodell elterjedése óta mindenki ért hozzá, mindenkinek van róla véleménye, kéretlen, esetenként bántó észrevétele. Az anya a kollektív köztudatban a család origója, aki malterként tartja össze a tagjait, menedzseli mindenki életét, békét teremt, mindig vidám, nem fogy ki az ölelésekből, puszil, mesét olvas, sütit süt, a mosolya pedig beragyogja gyermekei életét. De mi történik akkor, ha a valóság ennél sokkal több színből áll? Ha az anyaság nem csak rózsaszín, hanem olykor szürke, sokszor ijesztően fekete, máskor pedig a színskála ezernyi színében pompázik?

Még az elején leszögezem, hogy nem a partvonalról írom e sorokat. Kétgyermekes édesanya vagyok, csaknem hatévnyi otthon töltött évvel, és a munkába való rögös visszatéréssel a hátam mögött. Anyaságomban megéltem olyan mélységeket és magasságokat, amikről egyetlen szakkönyv sem ír, amikről nem szólt egy gyermeket nevelő rokon sem. Arról igen, hogy ennél csodálatosabb feladat nincs a világon, és míg élek, ezeket az éveket fogom visszasírni. Ennyi évvel a hátam mögött mondom, hogy

ez egy egysíkú és káros narratíva.

Ha egy anya próbál rávilágítani ennek a feladatnak az árnyalataira, vagy épp a social media felületein igyekszik közösséget keresni a kételyeit, problémáit illetően, akkor szinte borítékolható, hogy záporozni fognak a „ne panaszkodj, te vállaltad”, „más is megcsinálja, neked is meg kell”, „bezzeg régen…” típusú mondatok. Ha hangot ad önálló igényeinek, beszélni próbál az őt ért traumákról, bőséggel kap „örülj, hogy egészséges”, vagy „neked most nem az a dolgod, hogy szórakozz” kategóriába tartozó tanácsokat. Mintha a nehézségek kimondása megkérdőjelezné az anyaság szépségét. Ennyi visszadobott labda után pedig marad a magányos kétely, az állandó őrlődés, a 0-24-es bűntudat és az az érzés, hogy rossz, hogy kevés a gyermekeinek, hogy mindent elront, és hogy már képtelen ennyi terhet elviselni.

Ildomos így bánni a család origójával? Akitől azt várjuk, hogy malterként tartsa össze a tagjait? Aki menedzseli mindenki életét, akitől békét várunk, akinek állandóan tudnia kell ölelni és puszilni, aki mesét olvas, sütit süt, és akinek fő feladata, hogy csillagként ragyogjon a családi naprendszerben?

Miből merítsen erőt ezekhez, mikor minden szerep teljesítése az ő nyakába szakad és nincs pozitív feedback? Hogyan gyógyuljon, ha a traumáit is megkérdőjelezik? Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan társ van mellettem, aki a tőle telhető módon osztozott velem a legtöbb szülői feladatban. Mégis nehéz volt. Mégis embert próbáló. Mégis sokszor szürke, sokszor ijesztően fekete, máskor pedig annyi színből állt, hogy meg se tudtam fogalmazni. Mégis fájnak mind a mai napig azok a sebek, amiket anyává válásomkor szereztem, és amikre senki sem készített fel. A fenti kérdésekre hazánk patriarchális berkeiben nehéz hangosan rávágni a nemet, segítség, hallgatóság és védőháló viszont ennek ellenére is van. Úgy hívják: EMMA Egyesület.

Hofgárt- Ékes Noémivel, EMMA szóvivőjével egy kávézóban találkozom. Az anyaságon, tematikus Facebook csoportokon kívül összeköt minket az is, hogy nem a cukormázról szoktunk értekezni, hanem a nyers valóságról. Ítélkezés nélkül.

• Akik nem tudnak kiszakadni az anyaság magányából, beülni egy kávéra egy anyatárssal, azoknak EMMA is ott van, és fogja a kezét. De mióta?

EMMA múltja körülbelül 12 évre tekint vissza és mindig a szülés témaköre körül működött. A tagjainak anyaságával együtt bővült az EMMA fókusza is az évek során, 2015-ben pedig megkapta a mai formáját is a szervezet. Az anyaság magányát megpróbáljuk megfogni társadalmi és egyéni szinten  is. Az őket körüllengő légüres teret igyekszünk megragadni és megtölteni valamivel, ám ez nagyon nagy kihívás.

Ha arra vagy szocializálva nőként, hogy haladj, építsd a karrieredet, az már akár az anyává válás első „hivatalos” állomásán, a védőnőnél is sérüléseket kaphat. Az anyaságoddal kihullasz abból, amit a feminizmus elért az elmúlt évtizedekben, és egy sokkal messzebb lévő startmezőre kerülsz vissza, mint ahol letetted a munkát. Ennek egyik oka a szülészeti erőszak, ami minden reform ellenére is ugyanúgy jelen van, sőt a covid miatt még rosszabb lett minden, mint előtte volt.

Az a célunk, hogy ez a státuszvesztés ne legyen ennyire egyértelmű és könnyebb legyen anyának lenni. Azt látni kell, hogy ez nemzetközi kihívás, nem magyar specialitásról van szó, bár vannak dolgok, amik itthon nehezebbek, mint máshol.

• Ez a légüres tér Magyarországon mennyivel nagyobb, mint amit a környező országokban tapasztalhatunk?

Ha nem keletre nézünk, mert azt a részt nehéz felmérni, hanem mondjuk Ausztriához képest viszonyítunk, akkor is hatalmas a különbség, mert mások az alapok. Egy olyan társadalomban, mely berendezkedésében eleve patriarchálisabb, mint szinte bármely másik európai ország, ott ezek a dolgok eleve másképp fognak működni. Van egy hasonló séma nemzetközi szinten, de hazánkban kifejezettebbek ezek a problémák.

• Milyen problémákkal szoktak titeket megkeresni?

A szülészeti erőszak a problémák tetején van, nagyon masszívan hatja át a szülészeteket mindenhol Magyarországon.  Szeretnénk azt hinni, hogy ezek a vidéki szülészetek problémái, és a nagyvárosokban ez nincs így, de sajnos nagyon nagy a szórás.

• Tudsz mondani egy arányszámot, hogy mondjuk 10-ből hány nő keres meg titeket szülészeti erőszak miatt?

Nehéz megmondani, mert ez olyan, mint egy sörétes fegyver:

sok nőt talál el, akik a szülészetről kilépve a mindennapokban is viszik tovább a sérülést.

Azt látjuk, hogy szinte minden nőt ért szülészeti erőszak. Nagyon kevesen jönnek ki úgy a szülőszobáról, hogy azt élték meg, hogy az anyaság egy erőforrás, ahogyan a szülés is, pedig ennek kellene a normálisnak lennie, hogy legyen muníció, amivel tudják vinni a hétköznapokat. Ez sajnos nincs így, és a szülészeti erőszak

az élet rengeteg területére hatással van.

A párkapcsolati válságok egy óriási része mögött is ez áll, nagyon sok aspektusában hasonló a nemi erőszakhoz, – akkor is, ha „csak” lelki sérüléseket szerzett az anya-  hiszen traumaként ott él utána a hétköznapokban is.

• Hogyan tudtok ezeknek a feldolgozásában segíteni az édesanyáknak?

Mivel ennyire kiterjedt ez a dolog, és sajnos nem arról van szó, hogy 100 szülésre jut egy ilyen, ami még mindig iszonyatosan magas szám lenne, hanem arról, hogy mindenféle infrastrukturális, személyi hiányosságok miatt úgy tippelem a nők többségét érinti. A nagy szám miatt olyan megoldásra van szükség, ami nők tömegének is képes segítséget nyújtani. Az EMMA azt mondja, hogy mindenkinek szüksége van szaksegítségre, ha a traumái olyan mélységben vannak, ami hatással van az életére és amivel nem tud egyedül megbirkózni,

de iszonyúan fontos, hogy első lépésként teret adjunk a történeteiknek. Amit mi kínálunk, az a sorstárs segítés, az értő odafigyelés.

Van egy felület, ahol azt mondják, hogy ami veled történt az igenis erőszak volt, és messze túlmutat a normalitás határain. Ezzel már elindulhat egy olyan változás, amivel ő sokkal hatékonyabban tud majd dolgozni ezen az élményen és ki fogja tudni mondani azt, hogy

nem az én hibám volt.

Ez annyira fontos tapasztalás lenne az anyaság mögött, hiszen a későbbi években is oly sokszor hibáztatjuk magunkat. Ezeknek a gyökerei abból az élményből fakadnak, hogy én nem vagyok elegendő a gyermekemnek. Nyilván ezek egy egészséges mértékben megvannak minden anyában, de ezt az élményt ezerszeresére hangosítja az, ahogy bánnak a nőkkel a szülészeteken, a gyermekorvosi rendelőben, mert a rendszer szinte összes területén előfordul, hogy inkompetens személyként kezelik az anyát, vagyis ahogy szoktuk hallani “anyukát”. Ez az infantilizáló kommunikáció, amit nagyon sokszor kapnak meg a nők, mind a kompetenciát gyengíti, és nem csoda, hogy amikor a gyerekeink közösségbe mennek és vissza akarunk rázódni a munka világába, akkor hatmillió olyan kihívással nézünk szembe, amik azelőtt sehol sem voltak, és azt se tudjuk honnan jött, mi a gyökere, miért történik ez velünk. Nekünk az a fő célunk, hogy meglegyen a probléma gyökere, meglegyen a felismerés, hogy nem az ő hibája.

• A zárt körű műhely eseményeitek a másodperc tört része alatt telnek be. Igény ezek szerint lenne a bővítésre, de kapacitás is?

Pont emiatt el is kezdtünk csoportvezetői képzéseket tartani, hogy minél több helyre el tudjuk vinni ezeket a műhelyeket. Ennek a bővítése nagyon fontos feladat, ahogyan az is, hogy rehabilitáljuk ezeket a női közösségeket. Mi a narratíva?

Az, ha sok nő összejön, abból semmi jó nem tud kisülni, ha pedig anyák, abból meg különösen nem. Ez nincs így. Az van, hogy nem az a baj, ha sok nő, hanem ha nagyon sok sérülés gyűlik össze egy helyre.

A nőközösségek problémája az, hogy ma a nők súlyos sérüléseket szereznek a társadalomban, és fogalmunk sincsen, hogyan közelítsünk feléjük. Ha úgy tesszük, hogy létrehozunk egy biztonságos, ítélkezésmentes teret, akkor a nőközösségek csodákat tudnak tenni egyéni és társadalmi szinten is. A műhelyek erről szólnak, hogy közösségi szinten is helyre tudjanak állni a nők, és tudjanak nyúlni azokhoz az erőforrásokhoz, amikről szisztematikusan leválasztották őket évtizedekkel ezelőtt.

• Az ellátó egységekkel (védőnő, gyermekorvos, szülészetek)együtt tudtok működni a paradigmaváltáshoz?

Minden rendszer ahová anya és gyerek együtt lép be, ott szinte mindig érződik az, hogy kvázi mintha az anya az gyerek érdekei ellen lenne, és először őt le kell választani ahhoz, hogy a gyerek jól léte elérhető legyen. Szülés alatt is sokszor van egy látszólagos érdekellentét, mikor azt mondjuk, hogy ennek azért kellett veled megtörténnie, hogy a gyereked egészséges legyen. Ezt kell felszámolni, azt, hogy elhisszük, hogy az anya sérülése, bármilyen formában előfeltétele lehet a gyerek jobb boldogulásának. Ez egy káros üzenet, amit minden intézménynek meg kellene értenie, mert egyfelől árt, másfelől sokszor nem is valid indok egy esetleges beavatkozásra, puszta fenyegetés. Vannak ugyan nyitottabb intézmények, vagyis inkább intézményvezetők, akik sokkal jobban reagálnak ezekre a felvetésekre, de tévedés lenne azt hinni, hogy ettől egy intézmény egésze meg tudja haladni azt a társadalmat amiben létezik, és képes felülírni az ártalmas gyakorlatokat.

Amíg a kint nem veti ki magából ezt az attitűdöt, addig intézményi szinten iszonyú nehéz lesz változást elérni, mert a munkatársak, szülészek, gyerekorvosok, védőnők ők mind ennek a kintnek, a külső rendszernek a részei. Ha ott nincs változás, akkor nem lesz a belső rendszerben sem.

Ezek ráadásul olyan rendszerek, amik a saját traumáikat is bemozgatják, egy szülésznőt a saját anyaságában is érintenek ezek a traumák, nagyon mélyen kell változást kiváltani ahhoz, hogy valódi legyen az előrehaladás. Szerintem traumatizált a teljes intézményrendszer, és van egy masszív tagadás amivel nagyon nehéz menni.

• Hogyan lehetne alulról építkezni ebben a témában?

Sokfelől “támadva“. Én a nőközösségekben nagyon hiszek. Ezek azért működnek csodálatosan, mert nem vagy benne egyedül. Nem egyedül vívod ezt a harcot a világ ellen, hanem sokan, összekapaszkodva, így közösségi szinten validálódnak az érzéseid, a kételyeid, amikor meg tudod fogalmazni, hogy mi a te kérdésed a világgal szemben. Nem szeretném viszont, hogy bármikor bárhol az legyen a végső üzenet, hogy a társadalmi változásokért, a rendszer elnyomásáért, az elnyomottaknak kell kiállnia. Azért vannak civil szervezetek, hogy ne csak anyáknak kelljen – vállalva az újratraumatizálódást- minden alkalom a változás érdekében feltépni a sebeket. Mi azért is vagyunk, hogy ha eljut hozzánk a történeted, adunk közösséget, támogatást, hallgatóságot, a történeteidből pedig megpróbálunk olyan társadalmi aktivizmust kovácsolni, ami anélkül hat a változás irányába, hogy neked a bőrödet kockára kellene tenni érte. Ez a komplex és nagyon sokféle szinten való mozgás az, ami változást tud előidézni majd. Legalábbis remélem.

• Említetted a védőhálót. A nők és anyák körül manapság Magyarországon átlagban mennyire sűrűn szövött ez a bizonyos háttér?

Nagyon változó, de az a helyzet, hogy családi rendszerekben még erősebben kijönnek a transzgenerációs traumák.

Ha anyámnak is ugyanaz volt a sérülése, mint nekem, akkor ő nem fog tudni segíteni nekem, hacsak nincs a tudatosság és a traumafeldolgozás olyan szintjén, hogy ez megy neki, hanem további konfliktusokat fog hozni az én rendszerembe, amikkel szintén nekem kell megküzdenem.

Egy jól működő házasság is tud erős védőháló lenni, csak ezek az ártalmak általában úgy érkeznek, hogy ezt a védőhálót is meglövik, kilökhetik alólad. Nem csak téged érnek, hanem a férjedet is, a gyereket egyértelműen, hiszen ott lesz a konfliktusaitokban, ő pedig viszi tovább mintaként. Családon belül is problémás az, hogy mit tudok megengedni, hol húzódnak a határaim. Ezek a határok a családdá válásunkkor már sérülhetnek, és később sem tudok egészséges határokat felállítani magam körül, nem tudom azt mondani, hogy ebbe a beavatkozásba nem egyezem bele, vagy igenis értek ahhoz, hogy a gyerekem mikor sír az éhség miatt és mikor másért, hogy nem vagyok kíváncsi a sértésekre, a kéretlen tanácsokra, szóval ezeket nagyon ritkán tudjuk mondani, amikor anyává válunk, mert iszonyatosan sebezhetőek vagyunk. Mindez pedig ott mozog később a családban is, és tovább adjuk mintaként a gyerekünknek. Azért fontos ebbe belenyúlni, mert most azt látjuk, hogy nagyon befogadóak a nők arra amit mondunk, kicsit olyan, mintha betelt volna a pohár. Megunták udvariasan jelezni, hogy ez így nem működik tovább. Ennek a dühnek irányt és teret kell adni.

• Mi hozta el ezt a jelenséget?

Szerintem az is, hogy az erőszak olyan mértékben vált mindennapivá és elfogadhatatlan mértékűvé, hogy nem lehetett tovább tűrni. Közben azért a világ halad mellettünk, van egy kitekintésünk arra, hogy mi történik körülöttünk, mi történik, ha valakinél van egy jól működő párkapcsolat, vagy szülészeti rendszer. Nem szeretek Facebook csoportokra hivatkozni, mert tudnak nagyon vad dolgok is történni az ilyen virtuális terekben, de amikor nyilvánossá válik mondjuk egy szüléstörténet, és rájövök, hogy ez az én tapasztalataimnak abszolút nem volt része, akkor feltevődhet a kérdés, hogy velem miért történt másként? Vagy az, hogy más rendszerében nem hétköznapi, hogy mindent egy ember csinál, akkor megkérdezhetem magamtól, hogy mennyire normális, hogy az enyémben ez a felállás? Nagyon nagy a nyilvánosság, újra elkezdtünk beszélgetni tabu témákról és nagyon fáj amit látunk, és ezt nem lehet tovább vinni.

A covid például a legtöbb nőnek maga volt a védőháló alá esés.

Aki szülés előtt állt annak katasztrófa volt, hiszen olyan vívmányok is kérdőjelesek voltak, amik már 30 éve evidensek, úgy mint az apás szülés, vagy hogy nem kötelező egyedül végigcsinálnom ezt. Nagyon vad dolgok történtek, és jöttek az elvárások is a karanténokkal.

Legyek tanár, dolgozzak is, adott pillanatban szüljek egyedül, végezzenek rajtam beavatkozásokat a beleegyezésem nélkül, próbáljam meg együtt tartani a családot, legyek jó feleség, ne szaladjon a lakás, legyen kaja a hűtőben, elismerés viszont nem jár, hiszen ez a dolgom.

Nem volt olyan család szerintem, akik a covid alatt nem álltak az őrület határán.

• A zöld számotoknak mennyire ugrott meg covid alatt a forgalma?

Nagyon, és megváltozott a hívások témája is sajnos. A szülészeti problémák mellé rengeteg családi gond érkezett, például a kapcsolati erőszak. Ez olyan mértékben jelent meg, hogy képeznünk is kellett az önkénteseinket arra, hogy ezeket a hívásokat tudják fogadni, mert nagyon megemelkedett a covid alatt a kapcsolati erőszak előfordulása. Jöttek a történetek amik addig nem kaptak olyan erősen teret. Korábban hiába próbáltuk kommunikálni, hogy bármivel lehet keresni Emmát, nem csak az a trauma, amikor vér folyik, hanem az is, amikor nem bírod el a hétköznapokat, ezek a koronavírussal jöttek, sőt zúdultak. Ezért is gondolom, hogy nyíltak ajtók most, amin be tudunk lépni, merthogy eddig erről nem mertek beszélni a nők, de most úgy érzik, hogy ennyi volt, borítjuk a bilit. Elérkeztünk erre a pontra, ez lehet egy társadalmi változásnak az alapja.

• Hol találkozhatnak Emmával a nők?

Az elmúlt két év egyik legfájdalmasabb pontja volt, hogy nem lehetett személyes eseményeket szervezni. A műhelyeket is online kellett tartani, ami valahol jó is volt, mert így nagyon kicsi babás édesanyák is részt tudtak venni ezeken a beszélgetéseken, ráadásul ehhez a formához képest is működött a dolog. Most azon vagyunk, hogy mindenhová menjünk ahová hívnak minket. Megyünk színházi előadás után is beszélgetni, anyacsoportok, civil szervezetek hívnak és szerveznek velünk eseményeket. Nőkkel beszélgetni iszonyúan fontos, hiszen nincs ilyen, hanem főként az van, hogy elmondják a nőknek, hpgy mit kellene tenniük. Mi párbeszédet kínálunk. De igyekszünk mindent személyesen szervezni most.

• EMMA most díjat is kapott.

A GLAMOUR- Women of The Year Év hősnője címet nyerte meg EMMA, ami azért hatalmas mérföldkő, mert a feminizmus nem mainstream, kevésszer van az, hogy ez eladható. Pont ezért nagyon hálásak voltunk, hogy a díj által olyan nőkkel is találkozunk, akik még nem anyák. A prevenció iszonyúan fontos, olyan nőkkel is fontos kommunikálni, akik ugyan még most nem gondolkoznak gyermekvállaláson, de már a gondolat csíráját elültethetjük, így ők lesznek a változás másik fontos bázisa. Meglepően nagy a fogadóképesség ezeknél a nőknél ebben a témában, hiszen

a státuszvesztés jelenségét épp a karrierjük sűrűjében hozzuk el nekik. Ezek a fiatal nők manapság olyan erőket mozgatnak meg, aminek köszönhetően ezt a fenyegetettség érzést aktivizmussá lehet kovácsolni.

• Milyen aktuális tevékenységetek van még?

Több projektünk fut, de az egyik legfontosabb most, hogy az ukrán krízis kapcsán a menekült édesanyákat is igyekszünk támogatni civil szervezetekkel karöltve. Segítjük az anyákat, akik gyerekkel, gyerekekkel, vagy épp várandósan menekülnek, illetve azokat a nőkket, akik nemi erőszakot éltek meg a háború alatt, vagy kisebbségiek. Igyekszünk köréjük egy védőhálót rakni, hogy ne maradjanak teljesen egyedül. Például segítünk abban is, hogy egy ukrán, roma nőnek ne kelljen egyedül szülnie. Általában férfiak nélkül jönnek, és először menekülnek a háborúból, aztán bekerülnek egy olyan országba, ami szisztematikusan ellehetetlenítette a menekültellátás minden szervezetét, ráadásul nagyon változékony az infrastruktúra, amibe belecsöppennek, és akkor még szembe kell nézniük mondjuk a szüléssel, gyerekek ellátásával is, így mi igyekszünk a biztosítható összes segítséget megadni nekik. Akár dúlákkal, aki támogatja őket a szülésnél, aki csak miattuk van ott, valamint a kisgyermekesek mellé is beállunk, hogy ne legyenek egyedül. A NANE-val és a PATENT-tel, illetve a miskolci Regina Dúla Szolgálattal kooperálunk, hogy minél hatékonyabban tudjunk ezek mellé az anyák mellé beállni.

Az anyaság a legcsodálatosabb dolog egy nő életében– ismerős mondás, ugye? Ebből a beszélgetésből azonban kiderül, hogy vattacukros dimenzióba szorítani ezt az állapotot borzasztóan toxikus, ráadásul nem csak egy ember életére van káros hatással.

Attól, hogy a társadalom bepárásodott szemmel és szentimentális frázisokkal próbálja a szőnyeg alá söpörni a traumákat és a nehézségeket, még nem szűnnek meg létezni.

Attól, hogy kimondjuk ezeket, validáljuk a mögöttük húzódó okokat, tapasztalatokat, nem fogjuk kevésbé szeretni a gyerekeinket, nem fogjuk kevésbé élvezni az anyaságunkat, épp ellenkezőleg. Vállalva emberi mivoltunkat, sebezhetőségünket és traumáinkat, könnyebb elfogadni a szülőség által utunkba kerülő akadályokat, hisz nem nyomja a vállunkat a “muszájboldogság” és a ránk erőltetett szuperhősköpeny terhe. Ha pedig összekapaszkodunk, átemelhetjük egymást bármilyen érkező problémán, hiszen ugyanabba az irányba haladunk. Eljött az ideje, hogy egy irányba is néznünk.

Köszönöm az interjút.