Pedagógusnap. Van. Ma. Ünnep. Szegény, szerencsétlen sorsú tancsinénik, tanárbák ünnepe.
Hogy miért is szerencsétlen sorsúak? Ifjonti énemhez hasonló, kétoldali, krónikus iskolaundorral terhelt nebulók százezreit kellett, kell(ene) minimum tűrhető irányba terelnetek, saját (magán)létproblémáitokat háttérbe rugdosva, ráadásul manapság már saller és koki nélkül. Sokan irigyen legyintenek rátok, mondván, nyáron nem is kell dolgoznotok, meg amúgy is megemelték a fizut. Én ehelyett inkább azon merengek, tanárként rá tudtam volna-e bírni a 17 éves magamfajtát például matektanulásra. Egy túrót. Sansztalan volt. Így aztán az ünnep alkalmatosságából százezernyi hasonszőrű nevében kérek elnézést cseppet sem konstruktív hozzáállásunkért. Ezzel együtt azért még megjegyezném: az életbe belefáradni nemcsak tanárként lehet.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások