A Nincs parancs! című film debreceni díszelőadásáról és az azt követő közönségtalálkozóról
Történelemórának is beillő dokumentumfilmet láthatott az Apolló mozi közönsége 2020. szeptember 13-án. A Szalay Péter rendezte Nincs parancs! című alkotás az 1989-es NDK-béli és magyarországi történések láttatásával a több mint harminc éve történt rendszerváltás utáni Európára is reflektál. A dokumentumfilm vetítésén és az azt követő közönségtalálkozón jártunk.
A hetven perces dokumentumfilm fókuszában az az 1989 augusztusában Magyarországon megrendezett Páneurópai Piknik áll, amely, ha a 20. század magyar történelem eseményeit számba vesszük, méltatlanul szorul mind a mai napig háttérbe. Méltatlanul, hiszen ez az alapvetően civil kezdeményezés ― mint az ahogy szó szerint a dokumentumfilmben is elhangzik ― egyértelműen hozzájárult a Berlini Fal, azaz a 20. századi hidegháború szimbólumának lebontásához. De nemcsak ehhez. Hiszen ez az 1989-es augusztusi 19-ei esemény volt az, ahol az NDK-s állampolgárok végrehajthatták az azóta Áttörésként elhíresült akciójukat, azaz innen juthattak át, a nyugat-magyarországi határt áttörve, Ausztriába, ahonnan szabadon mehettek tovább az egykoron elszakított családtagjaikhoz Nyugat-Németországba.
A dokumentumfilm nagy érdeme, hogy ennek a három órán keresztül tartó Vasfüggöny-átvágásnak és áttörésnek, valamint a későbbiekben bekövetkező német fordulatnak, a Fal leomlása körülményeinek, rámutat a hasonlóságára. Mégpedig a két alezredes, a magyar Bella Árpád és a kelet-német Harald Jüger nagypolitikai döntésein és szerepvállalásán keresztül. Hiszen ugyanúgy, ahogy Bella Árpád nem lövetett bele az NDK-sok tömegébe az Áttörésük idején, ugyanúgy a Berlini Fal leomlásakor sem dördült el – köszönhetően Harald Jügernek – egyetlen lövés sem.
Azonban a sors furcsa fintora, hogy volt akkor egy olyan kelet-német család, aki azon a nyáron, sok más honfitársával egyetemben, Magyarországon, a Balaton partján nyaralt, amely, mint tudjuk, akkoriban a kelet-németeknek nemcsak a paradicsomot jelentette, hanem találkozási pontként is szolgált a fal által elszakított családtagok számára. Ez a család azonban „lekéste” az Áttörést, és augusztus 20-án próbált meg az akkor már újra lezárt Vasfüggönyön keresztül a nyugat-magyarországi határon átkelni Ausztriába. Az újra lezárt határon azonban akkorra ismét érvényben volt a lövés parancsa a határsértőkkel szemben… Így történt, hogy a Vasfüggönynek volt egy utolsó áldozata, Kurt-Wernel Schulz személyében, aki akkor éjjel a családjával ― feleségével, Gundulával és a hat éves kisfiával, Johaness-szel ― megpróbált illegálisan átkelni a határon. S itt Kurtot halálos lövés érte.
A dokumentumfilm emiatt a személyes történet miatt válik igazán szívszorítóvá, főleg, hogy azt a határőrt is megszólítják benne, aki akkor azt a halálos lövést ― parancsra ― leadta. A személyes tragédia ellenére azonban mindenképpen hangsúlyozandó ― s a film is nagymértékben ezt hangsúlyozza ―, hogy a Páneurópai Piknikkel illetve az Áttöréssel mi vagyunk az az ország, amely nélkül az európai újraegyesülés nem jöhetett volna létre, s ahogyan azt Helmut Kohl egykori német kancellár is megfogalmazta: „Magyarország ütötte ki az első téglát a Berlini Falból”, amely végül 1989. november 9-én omlott le végleg, megszüntetve ezzel Európa sok évtizedes kettészakítottságát.
Annak ellenére, hogy a film az európai újraegyesülés legfelemelőbb pillanatait mutatja be, mégis átjárja valamiféle szomorúság és melankólia. Váradi Ferenc rádiós műsorvezető az est második felében erről is kérdezte a közönségtalálkozóra meghívott alkotókat: Szalay Péter rendezőt, Nagy Ernő operatőrt és Dr. Hidas Ildikó dramaturgot.
Váradi Ferenc, mielőtt a film fura melankóliájának okairól faggatta volna a beszélgetés résztvevőit, először a dramaturghoz, Dr. Hidas Ildikóhoz fordult, aki tanárként is dolgozik, és megkérdezte, hogy tanítják-e egyáltalán a Páneurópai Pikniket az iskolákban. A dramaturg válaszából megtudhattuk, hogy a középiskolás történelemkönyvben mindössze egy nyúlfarknyi bekezdés található erről az eufórikus, alulról jövő kezdeményezésről. Ezért is tartják fontosnak, hogy ezt a filmet majd minél nagyobb számban az iskolások is meg tudják nézni, hiszen sajátos történelemóraként is funkcionálhat ez a dokumentarista mozi. Amely – tudtuk meg Váradi Ferenc újabb kérdésére a rendezőtől – nagyon régóta, 2004-től kezdve készült, illetve érlelődött az alkotókban. A „löketet” a film elkészítéséhez egy újságcikk adta, amelyben Kurt felesége, Gundula úgy nyilatkozott, hogy magában már lezárta az akkor a magyar határon a férjével történteket, s többé nem is kíván nyilatkozni róla. Ezt próbálták megakadályozni a film készítői, amikor felkeresték a hölgyet, és rábírták, hogy e film érdekében mégis mondja el, hogy mi is történt azon a ’89-es augusztusi éjszakán a férjével, s hogyan alakult aztán az ő és a kisfia sorsa. Ezt követően vették fel a kapcsolatot az alkotók a filmben sokszor szereplő, a Páneurópai Piknik létrejöttében oroszlánszerepet vállaló emberekkel, például Nagy Lászlóval vagy Mészáros Ferenccel, s találtak rá a német és a magyar alezredes történelmi szerepének párhuzamára.
Váradi Ferenc a filmben szereplő személyes tragédia kapcsán arra is kíváncsi volt, hogy nehéz volt-e rávenni a filmben megszólaló magyar határőrt, hogy nyilatkozzon arról az éjszakáról, amikor azt a szerencsétlen lövést leadta. A film operatőre erre úgy reagált, hogy egy dokumentum elkészítése mindig bizalmi kérdés. Ha meg tudják teremteni önmaguk mint alkotók felé a meginterjúvolandó személyekkel a bizalmi viszonyt, onnantól kezdve nem is kérdés a nyilatkozatok megvalósulása. S ez történt a határőr esetén is, aki, s ez a filmből is lejön, egyértelműen megkönnyebbült, hogy végre nyilatkozhatott arról az őt mind a mai napig nyomasztó éjszakáról, s bocsánatot kérhetett Gundulától és a fiától. Aki egyébként nem haragszik senkire ― ezt is filmből tudjuk meg ―, mert tudja, hogy a határőr csak parancsot teljesített, s inkább volt ez egy véletlen baleset, mint szándékos emberölés.
De hogy mi van azzal a bizonyos szomorúsággal, erre is választ kaphattunk az alkotóktól. Mert az valóban paradox, hogy a magyar történelem zivataros századai után a 1989-es esztendő végre valóban pozitívan értékelhető, mind magyar, mind pedig világpolitikai szinten, a filmet mégis átjárja némi melankólia. Dr. Hidas Ildikó erre egy, a filmből kiragadott mondattal válaszolt. Az Áttörést jelképező műemléken ugyanis szerepel egy mondat: egy rab nép egy másik rab nép segítségével szabadulhatott fel. S ez valóban szomorú képet sejtet az akkori európai állapotokról. A rendező szerint a szomorúságot az adhatja, hogy az elmúlt harminc év alatt mégis az derült ki, hogy mennyire törékeny az a demokrácia, az a szabadság, amiben élünk. Az operatőr pedig azt emelte ki, hogy ha megnézzük az Áttörés pillanatában a kelet-német emberek arcát, azokon olyasfajta személyes tragédia tükröződik, amelyet az áttörés lehetősége persze árnyal, de ott van az addig megélt „rabságuk”, családtagjaiktól való elszakítottságuk minden kínja is.
A beszélgetés a közönség hozzászólásával folytatódott. A filmvetítésre eljöttek a Páneurópai Piknik debreceni kezdeményezői is, akik némi kritikát fogalmaztak meg a film kapcsán, de hogy ebben mennyire van igazuk, azt már nem az én tisztem megítélni.
Aki teheti, nézze meg a Nincs parancs! című dokumentumfilmet, hiszen az Apolló mozi a repertoárján tartja.
Gyürky Katalin
Hozzászólások