Luca Guadagnino olasz filmrendező neve egyáltalán nem ismertlen a hazai mozirajongók előtt: ki ne emlékezne a Szólíts a neveden vagy a Vakító napfényben című kolosszális alkotásokra. Nos, a rendezőzseni legújabb sztorija, a napokban a hazai mozikba került Challengers című film semmivel sem marad el az előző nagysikerű alkotások mögött. Hogy miért nem, azt az alábbiakban igyekszem bővebben kifejteni.
Elsősorban azért nem, mert Guadagnino most is a szerelemről forgatott filmet – s most is kicsit – vagy nagyon – más, másfajta megközelítésben nyúlt ehhez az örök és kifogyhatatlan témához. Mégpedig úgy, hogy amíg a Szólíts a neveden két fiatal srác felkavaró viszonyára, a Vakító napfényben pedig négy ember sajátos kapcsolati dinamikájára, addig a Challengers egy szerelmi háromszögre fókuszál, azaz azt mondhatjuk, hogy a kettős és négyes love story hiányzó láncszemét kapjuk meg ebben a friss, három embert érintő érzelmi kavalkádban.
Teszi mindezt a rendező különös csavarral élve: a beharangozója alapján a filmjét sportfilmnek gondolhatnánk, hiszen ebből a pár soros ajánlásból úgy tűnhet, hogy a feltörekvő profi sportolók számára megrendezett Challengers nevű teniszverseny, és az azon való megmérettetés lesz a sztori tétje. Aztán az alkotást nézve hamar rájövünk: a tenisz – s a teniszverseny is – valójában csak kerete, apropója mindannak, ami a megmérettetésen induló két férfi, Patrick (Josh O’Connor) és Art (Mike Faist), valamint az egykori teniszfenomén, egy sérülés miatt viszont már csak edzősködő hölgy, Tashi (Zendaya) között zajlik.
Szerelmi háromszög ez a javából, de korántsem csöpögős, romantikus formában. A verseny idejétől, azaz a három főhős jelenétől tizenhárom évet visszaszámláló – így az idősíkok között folyamatosan ugráló – alkotás egy olyasfajta köteléket tár elénk, amely kezdetben egy elválaszthatatlannak látszó barátság képében jelentkezett Art és Patrick között, amely barátság közé éket épp a lehengerlően gyönyörű Tashi vert. Aki – attól a pillanattól fogva, hogy egyetemistaként, tizennyolc éves korukban bejött a képbe – irányítani akarta a két fiút, épp azáltal akart ő ebben a hármasban a legfontosabb lenni, hogy tudta jól: ellenállhatatlan, és mindkét srác odavan érte.
Csakhogy másképp van érte oda Art, és másképp Patrick. A két fiú ugyanis – bár jó barátok – az ellentétek vonzzák egymást alapon azok: Art a megbízható, a kiszámítható, a pénzes úrifiú, ezzel szemben Patrick a szélhámos, a nőcsábász, a minden pénzt azonnal elszóró, megbízhatatlan alak. S épp az ő ellentétük okoz nehézséget a számító és hideg Tashi számára: mindkét férfi vonzza, hisz a kettőből tudna magának egy normálisat összerakni, ám hivatalosan csak az egyiké lehet…
Nem hivatalosan viszont… Na, nem spoilerezek, nem árulom el, hogy hányféleképp kapcsolódik egymáshoz ez a három szereplő, és hogy végül ki győz. Hisz mégis tétre megy a játék, ám messze nem a teniszverseny megnyerése lesz a tét, hanem a szerelem, a barátság, az emberi kapcsolatokban való győzedelmeskedés vagy alulmaradás.
Egy olyan filmben, amelyben a felszínen egyfolytában a teniszről folyik a kommunikáció, tenisznyelvbe burkolva bontakoznak ki előttünk a viszonyok, ám a teniszhez értés, a tenisz fogásainak tökéletes birtoklása kevésnek bizonyul a kapcsolati dinamika normális kezeléséhez. A felszín alatti mélységek vezényléséhez.
Bravúros film tehát az olasz rendezőzseni legújabb alkotása. A játszma- és mérkőzéslabdák útját követve vezeti a szemünket ennek a szerelmi háromszögnek a legmélyebb bugyraiba. Hogy még sokáig ne tudjunk a látványától szabadulni.
A Challengers című filmet az Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Az Alföld Televízión látható Stáblista című műsorban is téma volt a film, a beszélgetés itt érhető el:
Hozzászólások