Szigligeti Ede halhatatlan, sokszor és sokféleképpen, a színházban és a filmvásznon egyaránt feldolgozott vígjátékát, a Liliomfit láthatta a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége 2020. augusztus 16-án és 17-én. Mégpedig sok szempontból „újratöltve” ― köszönhetően a rendező, Szente Vajk bravúros ötleteinek és felújított szövegének, valamint a Madách Színház társulata sziporkázó játékának.
Az egész estés, nagyszabású produkció még az eredeti történethez képest is mesésebb környezetbe repíti a nagyérdeműt. Nemcsak azért, mert a gyorsan változó, de hangulatában, színvilágában és kivitelezésében mégis egységes díszletelemek bármelyik mesejátékba beleillenének, hanem a történetbéli szerelmesek próbatételei, és a „három a magyar igazság, egy a ráadás” elvének érvényesülése miatt is.
A sokak által jól ismert történetben Szilvai professzor (Szerednyey Béla) gyámfia, a vándorszínész Liliomfi, (azaz Szilvai Gyula), és a professzor gyámleánya, Mariska a vándorszínészeknek a lány lakóhelyén történő felléptekor pillantják meg egymást, s ebben az adaptációban a szerelmük az egyik kezdő, nagyhatású jelenetben a fényhatások bevetésével valóban villámcsapásszerűen alakul ki. Ám ahhoz, hogy a végén ― mint a mesékben ― valóban egymáséi lehessenek, a rokonaik, Szilvai Tódor, a lány nevelőanyja, Camilla (Dobos Judit) valamint az ebben a rendezésben kiváló fogásként a holtából feltámasztott professzor-feleség, Emerencia (Ladinek Judit) „ármánykodásain” is győzedelmeskedniük kell.
Amihez nem más segíti őket hozzá, mint a színház. Az a bizonyos, itt nagybetűs értelemben vett SZÍNHÁZ, amelynek az „elveivel” illetve fogásaival minden életbéli helyzet megoldható és helyrehozható. Csak ügyesen kell a fogásokat alkalmazni.
Amiben persze nincs hiány sem Liliomfi (Nagy Sándor), sem pedig a barátja és vándorszínész-társa, Szellemfi (Magyar Attila) részéről. Akik a színjátszásra vonatkozó különféle elveiket egyfelől tanítják (ebben a modernizált változatban Szellemfi workshopot(!) tart a teátrumi tudományból a színjátszás iránt érdeklődő Mariskának és társainak), másfelől csinálják: mégpedig az a Liliomfi, aki egy adott pillanatban azt találja mondani szíve választottjának, hogy ha meg tudja téveszteni őt, ha sikerül (színészként) úgy átalakulnia, hogy Mariska nem ismeri fel, akkor ő nyert, vagyis elnyerte a lány kezét.
Szente Vajk rendezésében itt, ezen a ponton ér össze a mese és a színház. Hisz a szerelmesek mesébe illő próbatételei a színházzal, a színjátszással fonódnak össze, azáltal, hogy Mariska a „három a magyar igazság, egy a ráadás” elvének megfelelően négyszer nem fogja felismerni a szerelmét…
A színház a színházban-szituáció helyett, vagy inkább amellett, itt tehát a mese a színházban-helyzettel találkozhatunk a szerelmesek közötti „fogadás” megköttetése után végig.
Persze Mariska azért nem ismeri (nem ismerheti) meg négyszer a szerelmét, mert az tényleg remek színész, köszönhetően a Liliomfit alakító Nagy Sándornak, aki olyan briliáns módon alakul át a Rómeó és Júlia dadájává (amely darab megírását nem mellesleg Szellemi a magáénak tulajdonítja(!)), a szerelmesek történetével párhuzamosan futó másik szerelmi szálat behozva Kányai fogadós (Barabáss Kis Zoltán) lányának, Erzsikének a kezéért esdeklő Schwartz-zá, a fogadó pincérévé, Gyurivá, majd egy rövid jelenetben a pandúrrá, hogy az párját ritkítja. Miközben Szellemfi is remekül lesz hol Liliomfi, hol a Schwartzot kiházasítani igyekvő Domayer.
A két szerelmi szál hasonlóságát pedig a két lány, Mariska (Jenes Kitti) és Erzsike (Kovács Gyopár) egymáshoz hasonlító karaktere is erősíti.
Mariska Liliomfival szembeni O:4-es veresége azonban mit sem érne, ha Szirmai Tódor időközben nem enyhülne meg a fiatalok iránt, s nem jönne rá, hogy a közbenjárásának is köszönhetően épp azokat akarja összeadni, akik amúgy is bolondulnak egymásért. Meg anélkül se, hogy a másik szálon egymásért rajongók és egymásért harcolók Szellemfiék segítségével ne tudnák „kijátszani” az igazi Schwartzot, akit a jodlizásaival Serbán Attila szintén feledhetetlenül alakít.
A minden jó, ha jó a vége – elv alapján tehát, természetesen, mindenki megtalálja a boldogságát. Egy olyan újszerű és modernizált Liliomfi-feldologozásban, amely egyfelől könnyed, mégis, hála a zseniális alakításoknak, minőségi kikapcsolódást biztosít a közönség számára, másfelől nagyon szép gesztussal él az eddigi Liliomfi-adaptációk felé is.
Az egyik – színházelméleti – jelenetben ugyanis az eddigi feldolgozásokban szereplő nagyszerű színészeink, színészóriásaink – például Bessenyei Ferenc, Krencsey Marianne, Darvas Iván ― fényképét mutatják fel a szereplők tánc közben, ami – látva az adaptációban az újításokat és a modern elemek bevetését – mintha nemcsak tiszteletteljes adózás volna a színészelődök emléke és játéka előtt, hanem engedélykérés is: hogy picit, például a szálakat még tovább gabalyító gyermek (Neuhauser Emil Béla) karakterének vagy Emerenciának a bevonásával, hadd játszhassák máshogy ezt a vígjátékot.
S látva a produkciót, végig azt érezhetjük, hogy a színészóriás-elődök mintha meg is adták volna erre a felhatalmazást…
Az alkotók:
Liliomfi, színész | Nagy Sándor |
Szellemfi, színész | Magyar Attila |
Szilvai Tódor, professzor | Szerednyey Béla |
Mariska, árva leány | Jenes Kitti |
Camilla kisasszony, Mariska nevelője | Dobos Judit |
Kányai, fogadós | Barabás Kiss Zoltán |
Ifj. Schwartz, a híres fogadós fia | Serbán Attila |
Erzsi, Kányai lánya | Kovács Gyopár |
Gyuri, pincér | Berényi Dávid |
Emerencia, Szilvai elhunyt neje | Ladinek Judit |
Gyermek | Neuhauser Emil Béla |
Eszlári Judit, Németh Gábor, valamint a Madách Színház zenekara és tánckara
Szigligeti Ede
vígjátéka alapjánÍrta: Szente Vajk
Zenéjét szerezte: Bolba Tamás
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Koreográfus: Túri Lajos Péter
Zenei vezető: Erős Csaba
Konzultáns: Galambos Attila
Világítástervező: Madarász „Madár” János
Szcenikus: Tompai Zsuzsa
A rendező asszisztense: Hűbér Tünde
Rendező: Szente Vajk, Jászai Mari-díjas
Hozzászólások