Az kétségtelen, hogy az idei nyári filmkínálatból Christopher Nolan Oppenheimere mellett az egész világ Greta Gerwig Barbie című alkotását várta a leginkább. Nemcsak amiatt, mert kíváncsi volt, hogy ez az erős női történeteket eddig vászonra álmodó rendező – lásd a Kisasszonyok vagy a Lady Bird című filmet – hogyan bánik egy ikonná vált játékkal, amikor megtestesíti, élővé teszi, hanem a két főszereplője miatt is. Hisz a személyük – a Barbie-t megformáló Margot Robie és Kent megtestesítő Ryan Gosling önmagában garanciaként szolgál arra: nem, nem csupán egy rózsaszín felhőben úszó gagyit fogunk látni a vásznon.
És valóban nem. Igazi dráma zajlik ugyanis a sztereotipikus Barbie életében – és az őérte bármit megtenni képes Ken életében egyaránt. A történet elején a Margot Robie alakította baba világába csöppenünk: abba a Barbieland-be, ahová 1959-ben egy bizonyos Ruth Handler odaálmodta az addig csupán csecsemőket ábrázoló babák helyett a felnőtt nőt képviselő játékot, aki sztereotipikus formájában a tökéletes nő megtestesítője.
S érték is támadások rengetegszer, éppen a tökéletessége miatt. De – ennek mintegy a cáfolataként – rögtön a film elején látjuk: a Barbie-k benépesítette csupa pink világban mindenféle, azóta a babát gyártó Mattel cég által piacra dobott Barbie – és persze Ken – lakozik: az orvos Barbie, a Nobel-díjas Barbie, a kövérkés Barbie, a terhes Barbie, a színesbőrű Barbie.
Közöttük persze csodálatos kinézetével kitűnik a sztereotipikus főszereplőnk, akit Barbieland-ben mélységes tisztelet és szeretet övez: mindenki előre köszön neki.
Kapcsolódó cikkünk:
Női tudósokról mintázott Barbie babák készültek nőnap alkalmából
Szerencsére ebből a habos-babos, unalmas világból hamar kizökkent bennünket Gerwig alkotása. A sztereotipikus Barbie-t ugyanis addig nem ismert kétségek kezdik gyötörni: elkezd a halálra gondolni, a magassarkú cipők viselése miatt addig soha le nem tett sarka egyszer csak földet ér, és észreveszi: a combját narancsbőr tarkítja. Kiderül: mindez azért lehet, mert valaki a való világban rosszul bánik, rosszul játszik vele. Haragszik a tökéletességére.
Ezért Barbie-nak el kell indulnia a valóságba, hogy utánajárjon: ki akarja megdönteni sztereotipikus uralmát.
A Kennel együtt a valóságba csöppenő Barbie kalandjai ettől kezdve válnak igazán érdekessé és sokatmondóvá. A filmre ugyanis alapvetően azt lehetne mondani: erősen feminista alkotás, hiszen a Barbieland-ben egyértelmű nőuralmat a való világtól is számon kéri.
Mégpedig azon a karakteren keresztül, aki miatt Barbie kezd veszíteni a bájából. Ez pedig nem egy kislány, hanem egy minden szempontból nehéz sorsú, megkeseredett fiatalasszony, Gloria (America Ferrera), aki a saját frusztrációt csúnya Barbie-k megrajzolásával igyekszik enyhíteni. Frusztrációja oka pedig a való világ patriarchátusa, ami épp ellentéte Barbieland nőuralmának.
Éppen ezért Gloria megdöbbentő és rendkívül hatásos monológja arról, hogy a valóságban egy nőnek mi mindent kell egész élete során kiállnia, nem csupán a sztereotipikus Barbie-jelenséggel szembeni erős kritika, hanem egy feminista kiáltvány is: tiltakozás az ellen, hogy egy nő soha, semmilyen körülmények között sem lehet elég jó a társadalomnak.
Mert hiába igyekszik mindennek és mindenkinek – a Barbie sulykolta szépségideálnak is – megfelelni, még tökéletesebbet várnak tőle az élet minden területén. Amit egyszerűen lehetetlen teljesíteni.
Így az az izgalmas helyzet áll elő, hogy a Barbie című film megteszi azt, amit utoljára két évtizede az Amerikai szépség című film tett meg: meri kritizálni azt a rózsaszín tökéletességet kívánó világunkat, amiben a hús-vér emberek – a kisebb-nagyobb tökéletlenségükkel – szenvednek. Ami már önmagában megéri a maga két óráját. És akkor még nem beszéltem Ken figurájáról, és az ő képviselte karakter drámájáról. A Barbieland-ben háttérbe szorított, a valóságban azonban a nőket elnyomó karakter ellentmondásairól, és arról, hogy mindez hogyan csapódik le a Barbie után amolyan „macsósan” futó Ryan Gosling megformálta karakterben.
A film nagy érdeme mindemellett – vagy mindezek miatt – a sajátos humora is. Ami sokszor abból fakad, hogy a Margot Robie alakította karakter épp a történetben benne lévő társadalomkritika miatt, és a saját sztereotípiái folyamatos levetkőzése közben képes az öniróniára is. Egy önmagát kigúnyolni képes Barbie pedig – azt hiszem – minden pénzt megér. Hiszen amíg a csúnyácska Cyranónál ezt értjük, addig az, hogy ezt egy gyönyörű nő tegye, ritka, mint a fehér holló. Még akkor is, ha ez esetben nem fehérbe, hanem rózsaszínbe bújt.
Szóval, ha tartalmas és szórakoztató – egyben nagyon elgondolkodtató – két órára vágynak, irány a mozi. A debreceni Apolló a nagy érdeklődésre való tekintettel ezt a filmet is naponta háromszor vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások