Több, mint harminc évig kellett várni, hogy valaki ezt a Magyar Rádió hallgatósága számára ki merje mondani: nem volt igaz, amit évtizedekig a népnek hazudtak. 1956 októberében nem ellenforradalom volt, csupán elszakadt a cérna és nem bírta tovább a moszkovita terrort a magyar nép.
A bátor személy Pozsgay Imre volt, aki 1957-ben – 24 évesen – még a kádári propagandát fújta, amikor Nagy Imre miniszterelnököt alázta a Petőfi Népe című napilapban közzétett írásában. Mint utólag elárulta, a fordulat a következő évben jött el nála. Nagy felakasztását törvénytelennek és túlzónak tartotta, ott kezdett el távolodni a rendszertől. Tette mindezt úgy, hogy politikai karrierjének java csupán ezután következett. Volt kulturális és művelődési miniszter is és az MSZMP-ben eljutott a KB (Központi Bizottság) és a PB (Politikai Bizottság) szintekig is.
A szétverés előtti Indexnek halála előtt egy évvel, 2015-ben adott interjút. Abban arról mesélt, hogy Nagy Imre kivégzése után kritikus lett a rendszerrel és a saját eszközeivel próbált mindig jót tenni. Nem szeretném és nem is fogom véleményezni politikai tevékenységét és a nem teljesen világos céljait, de az viszont tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai által készített kutatómunka eredményét ismertették vele és másnap már az egész országgal tudatta, hogy nem az történt, amit eddig hangoztattak.
A dátum 1989. január 27., az MSZMP KB történelmi albizottsága aznap tartott ülést, amelyen Berend T. Iván, az MTA akkori elnöke (aki szintén a KB tagja volt akkoriban) összegezte az ’56-os eseményeket, tényszerűen. Az ezután történtekről a HVG nagy alapossággal írt az eset harmincadik évfordulója kapcsán, így most inkább jöjjön a lényeg: Pozsgay úgy döntött, hogy még aznap elmondja a legfontosabb gondolatait a témában egy rádióinterjú formájában. A Magyar Rádióban készített félórás anyag másnap, 1989. január 28-án került adásba, de a lényegi mondat – miszerint népfelkelés volt – sok ismétlést kapott a hírekben is.
Az évtizedekig félrevezetett magyar nép nagy része dühös telefonhívásokkal reagált a hallottakra, de ahogyan mások is megfogalmazták: a szellemet kiengedték a palackból.
Hogy Pozsgay mennyire volt populista, az egy más kérdés. Hogy mennyire próbált meg mindenből a lehető legjobban kijönni, az szintén. Hogy később több dolog kapcsán is a Fidesz tanácsadója lett, az megint egy másik történet. Azt viszont senki nem veheti el tőle, hogy odaült a mikrofon elé és olyat tett, amit nem sokan mertek volna megtenni még az ő pozíciójában sem. Kimondta, amit ki kellett mondani. Hogy rendelésre dolgozott-e? Ki tudja. Lehet, hogy soha nem derül ki a teljes igazság. Egy dolog nem elvehető: a történelmi tény, miszerint a magyar nép elkeseredett és lehetetlen küldetésre vállalkozott, tisztában lévén a következményekkel.
Pozsgay kapcsán két fontos debreceni kötődést is érdemes megemlíteni: 1988-ban ő avatta fel a Rádió Debrecen stúdióját, 1991-től pedig évekig a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára volt és a 2000-ben bekövetkezett névváltozás után is oktatott még, egészen 2003-ig.
Akik ma harmincöt éve felháborodottan tárcsázták a Magyar Rádió telefonszámát, egy olyan korban éltek, amikor olyan szinten korlátoltak voltak az információszerzési lehetőségek, hogy az egy, az ezredforduló után született fiatal el sem tudja képzelni. Ráadásul hiteles forrásnak is tekintették az állami rádiót. A ”nem beszélünk róla” hozzáállás olyanná tette az egészet, mint más nemzetek esetében a korábbi hatalmak emberiség elleni vétkei miatti szégyenkezés. Csakhogy itt nem erről volt és nem erről van szó. Ötvenhatra csakis büszkeséggel lehet nézni, elődeink nagy része mégis magába fojtotta ezt a gondolatot, „rólad beszélni sem szabad” – így énekelték meg pár éve.
Most más kort élünk. Itt mindenki kimondhat, leírhat mindent, hiszen demokrácia van. A következmény legrosszabb esetben egy elveszített munkahely lehet. És ha van is olyan, amit egyesek nem szeretnének, hogy kiderüljön, akkor sem háborodik fel már igazán senki. Lehet jachton kurvázni, brüsszeli ereszen több száz tabletta kábítószerrel meleg orgiáról menekülni meztelenül (itt muszáj megemlíteni, hogy Pozsgay Imre épp annak az Alaptörvénynek a kidolgozásán is dolgozott a kormánynak, amely Szájer József nevéhez kötődik elsősorban), milliókat sikkasztani, a látszatra nem is adni, nem történik semmi. Ezt hívják apátiának. Nem ezért adták életüket közel hetven éve hőseink és elődeik.
Ma harmincöt éve elindult valami, ami tíz hónapon belül rendszerváltozást eredményezett Magyarországon. Ami persze ennyi idő elteltével kristálytisztán látszik, hogy nem volt valódi, de legalábbis nem volt teljes körű. De mintha sötétebb, kádáribb idők járnának mostanában, mint mondjuk bő egy évtizeddel ezelőtt. Csak most nincs már az a dolog, aminek nyílt felvállalása változást hozna el. Pedig arra mindenkinek igénye lenne. Még azoknak is, akik ezt nem merik beismerni még maguknak sem.
Hozzászólások