Pár napja került a hazai art mozikba Matthias Glasner német filmrendező legújabb, több, mint három órás filmje, amely már a Haldoklás, de komédia címével/címében is jelzi: különleges, korántsem megszokott „logikával” felépített történet részesei lehetünk. A film fő témáját, az elmúlás fájdalmát ugyanis valóban sok vonatkozásban igyekszik enyhíteni a sztori, miközben nevetni azért – legalábbis nekem – nem sikerült rajta. Lenyűgözve lenni annál inkább.
„Hiába” ugyanis a film 183 perce, ennyire hamar még nem röppent el három óra hossza az életemből, mint Glasner moziját látva. A jócskán önéletrajzi, a szülei elvesztését és a kislánya születését a sztoriba integráló rendező filmje ugyanis az első jelenetétől az utolsóig olyan szinten rabul ejt, hogy az még a művészfilmek vonatkozásában is párját ritkítja. Adott egy széthullófélben lévő család, ahol a széthullást metaforikus, az emberi test „porrá válása” értelemben is használom: az idős Lunies-házaspár tagjai, Lissy (Corinna Harfouch) és Gert (Jens Weisser) mindketten közel vannak a halálhoz. A férfi teljes demenciában meztelenül bolyong a társasházuk folyosóján, miközben a felesége az előrehaladott ráktól szenvedve már a székletét sem tudja visszatartani. Az anya kétségbeesetten hívja a fiát, a sikeres karmestert, Tomot, de az láthatóan nem nagyon akar a kialakult helyzettel sem szembenézni, sem pedig törődni vele.
A különleges szerkezetű, összesen hat epizódból álló filmben – épp azért, mert az nem is mindig lineáris történetvezetésű – Tom anyjával szembeni „hidegségének” csak később kapjuk meg a magyarázatát. Ahogy annak is, hogy a sokáig csak emlegetett húga, Ellen miért nincs jelen semmilyen szinten – még Tomhoz képest is minimálisabb szinten – a család életében. Ám a tökéletes szerkesztésnek hála semmi nem marad magyarázat nélkül Glasner mozijában: mint egy kirakós játékban, a hat epizód során minden a helyére kerül, csak épp egy izgalmas és szokatlanul kifacsart logika mentén.
Ennek a logikának a lényege az elengedés, a haldoklás, az elmúlás állandó ellenpontozása, ám ez itt mindig csak félsikerrel történik meg. A két idős ember haláltusája közben Tomnak gyereke születik, de, mint megtudjuk, csak „fél gyereke”, mert a korábbi partnere, Liv (Anna Bederke) mástól lett terhes, ám a picit mégis Tommal akarja felnevelni. Az elmúlással szemben tehát ott volna egy új élet kezdete, de ez a 2. epizódtól kezdve egyértelműen főszerepet játszó Tom esetében csak félig igaz, hisz nem a vérszerinti gyerekéről van szó. Mindeközben a koncertteremben épp a zeneszerző barátja, Bernard (Robert Gwisdek) Haldoklás című opusát gyakorolják, ám hiába születik meg a zene a színpadon, hiába élhet Bernard tovább a zenéjében, ha ezzel párhuzamosan ismét történik egy haláleset – sajnos nagyon is kiszámítható, mégis megrázó módon.
Miközben ott van az időközben megismert Ellen története, aki önpusztító életmódjával önmagában a korai haldoklást választja, pedig egy új szerelemmel felcsillanhatna egy új, másfajta élet reménye is a számára. Csakhogy az új szerelme nős.
A haldoklás, az elmúlás témája tehát valóban mindig „nyakon lesz öntve” az újjászületés, az újrakezdés lehetőségével, csak mindig egy abszurd csavarba burkolva. Amit – továbbra is így érzem – komédiának semmiképp se mondanék, inkább a sors furcsa fintorának, ahogyan azt a film – kissé giccsesre sikerült, s ezért a tökéletességéből némiképp lefaragó – vége is tükrözi.
Anélkül, hogy elárulnám, mi ez a végkifejlet, s hogy hogyan jut el eddig a pontig a főszereplő Tom élete, inkább a zseniális színészi játékról ejtenék még pár szót. A rendező alteregójaként is értelmezhető Tomot Lars Eidinger olyan átéléssel és hitelességgel alakítja – nézzék meg például, hogy hányszor és milyen helyzetekben sírja el magát –, ami nagyon ritka pillanatokat eredményez a vásznon. Személyes kedvencem rajta kívül a szétcsúszott Ellent alakító Lilith Stangenberg, aki egy jobb életet nem is remélve olyan apokaliptikus módon játszik, mintha az általa megformált karakternek tényleg mindegy volna, hogy lesz-e holnap.
Mindezen fent említettek fényében mélységesen egyetértek a film egyik promóciós szövegével: Matthias Glasner mozija „gyengéd és brutális, abszurd módon vidám és halálosan szomorú, szörnyen keserű és néha meglepően szép”. Így, együttesen. Ajánlom tehát a szíves figyelmükbe.
Gyürky Katalin
Hozzászólások