AmikorTodd Field rendező a 2006-os Apró mesék után – azaz több mint tizenhat év elteltével – ismét nagyjátékfilmmel jelentkezett, aktuálisabb témát nem is választhatott volna az alkotása szüzséjéül.
A metoo korszakában ugyanis a munkahelyi zaklatás témája kimeríthetetlennek tűnik, és Field a világhírű karmester, Lydia Tár életét elénk táró rendezésében ezt a kimeríthetetlenséget nem pusztán mennyiségi értelemben növeli. Alkotásával a zaklatás olyan aspektusaira világít rá, amely a most már egyre több adaptációban előkerülő problémát új megvilágításba helyezi.
Nemcsak azzal, hogy a zaklatás gyanújába keveredő főszereplő ez esetben nő.
Hiszen ennek is van – jóval a metoo-korszakot megelőző periódusból – előképe. Emlékeznek még az 1994-es Zaklatás című filmre, amelyben a zseniális Demi Moore játszotta, a cégben vezető pozícióra törő hölgy tartotta szexuális értelemben is sakkban a férfi kollégáját? Akkor még felkaptuk a fejünket, kérdezvén: nem fordítva szokott lenni, nem egy férfi főnök szokott visszaélni a női beosztottjainál a hatalmával?
Kapcsolódó cikk:
Ma 60 éves a ’90-es évek legszexibb nője
Azóta persze sokat változott a világ, és Todd Field erre reflektálva épp arra világít rá, hogy a hatalmat birtoklóknak a munkahelyi hierarchiában alattuk lévőkkel szembeni elfogadhatatlan magatartása nem nemfüggő. Nem attól függ, hogy férfi-e vagy nő az illető.
Sokkal inkább személyiségfüggő, azaz azon múlik, hogy valaki mennyire él illetve él vissza az élet neki felkínálta lehetőségeivel.
Field alkotása azért (is) zseniális, mert fokozatosan, apránként bizonytalanítja el a nézőt azt illetően, hogy vajon a világhírű karmester és zongoraművész, Lydia Tár (Cate Blanchett) csak egy határozott, vérprofi művész, aki egy-egy projekt, egy-egy kamarazenekari koncert tökéletes megvalósítása érdekében tűzön-vízen keresztülviszi az akaratát, vagy egy pszichopata vonásokkal bíró akarnok, aki gátlástalanul kihasznál másokat a céljai elérése érdekében?
Azért apránként, mert a bizony a nem rövid, majdnem három órás film első harmada – egy Lydiával készített nagyinterjút egy az egyben beemelve a történetbe – a művésznek csak a zsenialitására fókuszál. Arra, hogy Lydia ebben az egyébként férfiakat preferáló szakmában nőként, nem mellesleg Leonard Bernstein tanítványként mindent el tudott érni, minden lehetséges díjat besepert, és jelenleg a világ egyik legjobb zenekarát, a Berlini Filharmonikusokat vezényli.
Mindehhez nyilván segítségére volt maszkulin alkata, az, hogy férfiakat meghazudtoló módon képes küzdeni. Ezt látva leszbikus mivoltán már nem is csodálkozunk, és nem is ágálunk ellene, nemcsak azért, mert a szokásostól eltérő szexuális orientáció ma már nem kirívó, hanem azért sem, mert Lydia – látszólag – tökéletesen boldog a párjával, a vele házasságban élő, a zenekarában hegedűművészként ténykedő Sharonnal (Nina Hoss), akivel egy kislányt is nevelnek.
A hangsúly a látszólagon van. Mert a film első harmadára jellemző „beetetés” után jön a fekete leves.
A fennmaradó időben ugyanis – ahogy mind jobban belelátunk Lydia mindennapjaiba és működése dinamikájába – egyre inkább érezzük: valami nincs rendben Lydiával, Lydia körül. A rendező egy-egy kollégának a nő furcsa, a zenekar összetételére vonatkozó intézkedéseire reagáló gesztusán, könnybe lábadt szemén keresztül érzékelteti velünk: Tár valószínűleg túlmegy a korrekt viselkedés határán.
Remek alakítást láthatunk ebből a szempontból a Lydia mellett asszisztensként tevékenykedő, karmester-helyettesi pozíciót dédelgető Francescát alakító Noémie Merlant-tól, akinek a sorsán keresztül nemcsak elsőként, hanem igencsak nyugtalanító módon „tesztelhetjük” a főnöke akarnokságát.
Aztán a bugyrok akkor mélyülnek el igazán Tár körül, amikor a zenekarba megérkezik a fiatal, ambíciózus csellós, az orosz Olga Metkina (Sophie Kauer), akivel Tár – a kétségtelen tehetsége ellenére – a többieknél jóval többet és odaadóbban foglalkozik. Az előléptetése, első csellóssá tétele érdekében megint gátlástalanul gázol át más, a pozícióra szintén alkalmas kollégáján. Miközben Francesca folyamatosan figyelmezteti: valamit kezdenie kéne az előző munkahelyén felkapott, majd valamiért a pikszisből kiejtett lány, Krista e-mailjeivel, aki öngyilkossággal fenyegetőzik…
A rendező ezekkel a szüzséelemekkel végleg és tényleg eléri, hogy ne lássunk tisztán. Hogy egyszerűen már fogalmunk se legyen róla, ki is valójában Lydia Tár? Az elbizonytalanodásunkban persze óriási szerepet játszik az őt megtestesítő Cate Blanchett, mégpedig azáltal, hogy amit Lydiaként mutat magából, az végig lenyűgöző és vonzó. Olyan személy auráját képzi meg előttünk, akinek tényleg meghajlunk a zsenialitása és a profizmusa előtt. S egyszerűen nem akarjuk elhinni – egy ilyen emberről nem –, hogy van egy sötét oldala is.
Todd Field ezzel a zaklatásos ügyek megítélése szempontjából igen jelentős nehezítő körülményre mutatott rá: a zsarnok szerethető, elbűvölő oldalára.
Ám azzal, hogy semmi konkrétumot nem tudunk meg a Lydia körül egyre sűrűsödő botrányokról, azaz a történet idején egyáltalán nem derül ki, hogy mi igaz az ellene felhozott vádakból, hisz minden csak sejtetve van, Field ezeknek az ügyeknek a szövevényes jellegére is rávilágít.
Arra, hogy mennyi vetülete, mennyi aspektusa van az ilyen és ehhez hasonló zaklatási botrányoknak, és ember, bíróság – bárki – legyen a talpán, aki megmondja, hogy hol is van tulajdonképpen az igazság.
Fontos és kiváló film tehát a Tár. Nemcsak a témája miatt, hanem a főszerepet játszó Cate Blanchett – újabb – hamarosan valószínűleg Oscart érő, lenyűgöző tündöklése miatt is. Ajánlom szíves figyelmükbe.
Gyürky Katalin
Hozzászólások