Aki felett a gyilkosság elkövetésének árnyéka lebeg – Muszorgszkij Borisz Godunovja a debreceni Apolló moziban.
Az viszonylag kevesek számára ismert tény, hogy a Royal Opera House-ból élőben közvetített előadás „birtokviszonya”, azaz Muszorgszkij Borisz Godunovja így önmagában csak részinformáció. A Rettegett Iván mellett tanácsadóként, majd a cár utódja, I. Fjodor alatt már régensként tevékenykedő bojár történetét, aki állítólag megölte I. Fjodor féltestvérét, a trónörökösnek tekintett Dmitrijt, hogy ő lehessen a cár, az orosz kultúrában egyáltalán nem Muszorgszkij dolgozta fel elsőként.
Az 1598-tól uralkodó cárt körüllengő titkokkal és megválasztásának körülményeivel először az orosz történész, Karamzin foglalkozott, majd az ő nyomdokain haladva, az ő történelemkönyve alapján nyúlt a témához Puskin, aki 1825-ben drámát írt Borisz Godunovról. Muszorgszkij tehát már „csak” a harmadik a sorban, aki hozzányúl a legendás történésekhez. Az azonban kétségtelen, hogy Puskin művének igencsak hányattatott volt a sorsa: a darab a formabontó szerkezete, illetve a politikai tartalma miatt hat évig nem jelenhetett meg, 1831-ig szamizdatban terjedt, majd pedig Puskin író kollégái, sőt, maga a cár is igényelte, hogy a szerző dolgozzon át benne bizonyos részeket. Színpadi bemutatóját 1870-ig nem is engedélyezték a hatóságok, így a közben elkészült mű, Muszorgszkij operájának közönségsikere egyértelműen hozzájárult a Puskin-dráma népszerűségéhez is.
Muszorgszkij ugyan nem törekedett az eredeti szöveg szó szerinti átvételére, és a szóló részektől eltekintve az opera szövegkönyve nem is verses. Puskin szövegét nagyrészt ritmikus prózával helyettesítette, a ritmushoz pedig az élő beszéd zenei intonációját vette alapul. A Puskin-mű szellemiségét azonban, azt, hogy a hangsúly a Borisz Godunov lelkében zajló folyamatokon, a bűn és bűnhődésen van, Muszorgszkij is alapnak tekinti.
Ezt a lelki folyamatot, Borisznak a cárrá választásától egészen a haláláig meghatározó belső lelki tusáját állította a középpontba a Richard Jones rendezte opera is. Éppen ezért a híres londoni operaház adaptációja ugyan hűen követi Muszorgszkij darabjának minden egyes felvonását, de egyetlen „epizódot” kihagy belőle. A darab végét, amikor Borisz cárságára éhes, magát Dmitrijnek kiadó Grigorij Otrepjev, azaz Ál-Dmitrij és kísérete bevonul, a nép hódolattal fogadja, és követi Moszkvába, már nem látjuk: a Jones-féle rendezés Borisz Godunov halálával véget ér. Hiszen az előadásban végig ő a fontos, végig a felette árnyként lebegő gyilkosság megtétele vagy meg nem tétele a hangsúlyos. Éppen ezért kiváló szcenikai fogás, hogy a gyermek Dmitrij, aki épp a búgócsigájával játszik, amikor rátörtnek, s megölik, többször, mintegy Borisz látomásaként, visszatér a színre: látjuk, ahogy elvágják a torkát, és azt, hogy ez a gyermek valóban teljesen ártatlan mindabban, amit ellene elkövetnek, ő valóban csak áldozata a cárságért folytatott küzdelemnek. Hogy mennyire hangsúlyos eleme az előadásnak ez a látomásszerű, Borisz lelkét gyötrő motívum, akit cársága idején is vádolnak a gyilkossággal, azt az is bizonyítja, hogy Borisz fiát, vagyis a Borisz szerint jogos trónörököst, Fjodort, valamint az Ál-Dmitrijt hasonló, szinte azonos karakterek alakítják, mint a látomásként ott lebegő, épp meggyilkolt cárjelöltet, Dmitrijt. Ennek a három alaknak a hasonlósága, a vörös hajú, a környezettől épp e hajszín által elütő figurája már önmagában olyan motívum, amely odabilincseli a székhez a nézőt.
S akkor még nem szóltunk Borisz Godunovot alakító színész (Bry Terfel) kiváló játéka mellett arról a Pimenről (Aian Anger), akinek az a dolga a darabban, hogy az orosz történelem krónikáját írja, és ebben a rendezésben ezt nagyon hatásosan teszi. Egymás után rajzolja fel a falra a soron következő orosz cárokat, s a készülőfélben lévő cárkép épp ezt a vörös hajú alakot ábrázolja – ebben a képben egyesítve a megölt vörös hajú kisfiút, Ál-Dmitrijt, valamint Borisz fiát, Fjodort mint lehetséges utódot. Vagyis otthagyva a kérdőjelet, hogy akkor most vajon mi is következik, ki is lesz a cár az orosz történelemben. A Piment alakító színész játéka mellett mindenképp kiemelendő Grigorijnak, a trónra pályázó Ál-Dmitrijnek (David Butt Philip), valamint annak a Sujszkij hercegnek a szerepe, aki elvileg Borisz mellett van, de valójában szintén a saját hatalmi törekvései határozzák meg a cselekedeteit, s ezt a kétszínűségét John Graham-Hall arcjátéka, fintorai kiválóan érzékeltetik.
A londoni Royal Opera House-ból tehát Borisz lelki folyamatainak ábrázolásával, a rendkívül ötletes szcenikai megoldásokkal, a gyönyörű, valóban középkori orosz környezetet idéző díszletekkel és jelmezekkel ismét rendkívül magas színvonalú előadást láthatott a debreceni közönség. Mindezt úgy, hogy azt, amit még ma is találgatnak a történészek, hogy vajon valóban Borisz lelkén szárad-e Dmitrij megölése, ez az előadás is nyitott kérdésként kezeli. Nem akar, szerencsére nem akar rá választ adni. Mert hangsúlyozom, erre a mai napig nincs egyértelmű válasz.
Akinek felkeltettük az érdeklődését, az a Royal Opera House-ból ezen a tavaszon még egy közvetítést láthat: április 25-én Donizetti Lammermoori Lucia című darabját tekintheti meg az Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások