A 2017-es debreceni Őszi Fesztivál programsorozata keretében négy estén keresztül invitálja az Apolló mozi azokat a nézőket, akik különböző színházi közvetítéseket ezúttal a filmvásznon szeretnének megtekinteni. Látta már Jude Law-t színpadon? – hirdette az előadásokat a fesztivált szervező Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft., nem véletlenül: a londoni Royal National Theatre előadásai közül ez elsőben, a Megszállottság címűben a főszerepet a Magyarországon főleg a filmszerepeiről ismert, nálunk is rendkívül népszerű színművész játssza.
Luchino Viscontinak az 1943-as, James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényéből készült Megszállottság című filmje adta az ötletet Ivo van Hove rendező számára, hogy kipróbálja: vajon a híres film működik, működhet-e színpadra adaptálva is? Ivo van Hove nem először vállalkozik arra, hogy közvetlenül ne egy regényt, hanem az abból készült filmet ültesse át színházi körülmények közé: hogy mennyire rutinos rendezővel állunk szemben, mutatja, hogy csak Viscontitól ez már a negyedik film, amiből színdarabot készít.
Az előadás előtt a rendezővel készített rövid interjúból kiderült: Ivo van Hove azért fordult ez alkalommal a Megszállottság című filmhez, mert Visconti alkotását látva nem hagyta nyugodni a kérdés: mi a szép és mi a pusztító a szenvedélyben? A nem is emberi, hanem már-már állati ösztönök vezérelte érzelmekben. Abban a görög tragédiához hasonlító történetben, ahol egy perc elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa és eldöntse két-három-négy ember sorsát.
Hiszen amikor a főhős Gino, ez a csavargó, a szabadságvágyából nem engedő Gino, akit a londoni teátrumban Jude Law alakít, betér egy útszéli fogadóba, s megpillantja a meglehetősen idős, autószereléssel foglalkozó férj, Joseph (Gijs Scholten van Aschat) fiatal feleségét, Hannát (Halina Reijn), az nemcsak, hogy szerelem első látásra, hanem – ahogyan a rendező a vele készített interjúban fogalmazott – tűzijáték. Az érzelmek olyan magas fokú izzása, amit a két színész ráadásul rendkívül hitelesen tud képviselni a színpadon. Az első egymásra pillantásuktól kezdve az utolsó érintésükig izzik közöttük a levegő.
Addig a bizonyos „utolsó érintésig” azonban még rengeteg minden történik a szereplőkkel a történetben, s így a színpadon is. Ivo van Hove jó néhány filmbéli elemet – épp a színpadi, fizikai jelenlét lehetőségeit kihasználva – jóval hangsúlyosabbá tett, s így némiképp változtatott is a Visconti által felvázolt tragédián. Épp a színészek rendkívül erős kisugárzása tette lehetővé, hogy magát a megszállottságot is sokkal árnyaltabban tudta ábrázolni a színpadon keresztül a rendező. Ebben a feldolgozásban ugyanis nemcsak az első látásra kialakult szerelem iránti megszállottság lesz a sorsdöntő, hanem ezzel teljesen egy szintre kerülnek a Gino személyiségéből fakadó egyéb megszállottságok is: a szabadságvágya, az unalmas hétköznapokkal szembeni lázadása és – mondjuk ki nyíltan – az ölés iránt érzett szenvedélye is. Mert addig – a Viscontiéval azonos forgatókönyv alapján – akár sémaszerűnek is gondolhatnánk a történetet, amíg a fiatalok eljutnak odáig, hogy az idős férjet el kell tenni láb alól ahhoz, hogy ők együtt élhessenek. A bonyodalmak azonban az autóbalesetnek álcázott „férjölés” után kezdődnek csak igazán. Ivo van Hove gyönyörű jelenetekben tárja elénk – Jude Law folyamatos futásaival – Gino állandó menési kényszerét, szemben Hanna egy helyben való maradásának vágyával. De a fiatalok között nemcsak a csavargás iránti vágy és a helyhez kötött életmód közötti különbség ver éket. Hanem a férj meggyilkolása is. A „bevalljuk-e vagy ne a rendőrségnek?” – helyzet. S a színdarab talán legszebb jelenete, amikor egymással párhuzamosan: Gino egy épp útjába kerülő táncos lánynak (Aysha Kala) a színpad egyik sarkában, Hanna pedig a rendőrnek (Chukwudi Iwuji) a színpad másik sarkában vallja be ugyanazt: a férj eltevését láb alól. Csak amíg Gino önkéntesen vallja meg a lánynak a tettét, addig Hanna épp „beköpi” a szerelmét. A kettejük közé furakodott lelkiismereti tényező azonban nemhogy csökkentené Gino gyilkolás iránti megszállottságát, hanem a kialakult helyzet tovább fokozza benne ezt az állati ösztönt (is). Aminek a végén – ahogyan a filmben is – Hanna látja a kárát, annak a bizonyos „utolsó érintésnek” köszönhetően.
Ivo van Hove lecsupaszított díszletek közé, csupán néhány szék, asztal és az épp javítandó majd megjavított autó motorja közé helyezi a vad szenvedélyek ábrázolását. A néző pedig egy percig sem unatkozik: a színészek minden egyes mozdulata új fordulatot hoz a történetbe, az érzelmek pedig végig magas, rendkívül magas hőfokon égnek. S látva a produkciót, be kell valljam, a filmjeiben is imádott Jude Law színpadon még meggyőzőbb volt a számomra: mintha ott még nagyobbat bírna teljesíteni. Bárki, aki teheti, nézze meg, mert a játéka feledhetetlen.
Gyürky Katalin
Hozzászólások