Nemrég volt Csaba nap. Engem speciel Csabának hívnak. Szeretem ezt a nevet. Régi is, magyar is, pásztort, kóborlót jelent, meg újabb értelmezések szerint ajándékot is, bár erről szerintem koránt sincs minden ismerősöm meggyőződve. Ezen bizonyos Csaba nap tájékán sokan megköszöntöttek így-úgy, olyanok is, akiktől nem is vártam. Mindenközben olyanok NEM köszöntöttek meg, akiktől valamelyest vártam volna, akikről úgy véltem (vélem?), hogy kedvelnek/szeretnek.
Persze voltak hátráltató tényezők, például hogy szombatra esett, meg hogy a Facebook külön nem jelzi, stb, stb. De akkor is: mindenki lelkét megsimogatja, ha ilyenkor gondolnak rá, pláne, ha az illető nárcisztikusabb a kelleténél és a sokéves átlagnál. Szóval a meg nem köszöntött egyént ilyenkor rossz érzés keríti hatalmába, olyasmi, aminek köze van az ostoba sértődöttséghez. Magam sem viselkedtem másképp: bár fennhangon nem elégedetlenkedtem, belül azt tapintottam, hogy Ettől meg például Amattól azért jólesett volna, ha esetleg periférikusan eszébe ötlök.
Már-már komolyan elkezdett foglalkoztatni milétem pehelysemmi súlya (lásd még az élet elviselhetetlen könnyűségét Kundera bácsitól), amikor az egyik remek cimborám véletlenszerű találkozásunkkor jól hallhatóan szememre vetette, hogy azért annyit mondhattam/írhattam volna neki László napon, hogy b.szódj meg, vagy valami. Messzemenőkig igaza volt: teljesen elfelejtettem, pedig nagyon kedvelem azt az embert.
Olybá tűnik tehát, László napon érzéketlen bamba vagyok, Csaba napon meg érzékeny szenzorközpont. Ne essenek ebbe a hibába: érjük be annyival, amennyit kapunk, s adjunk annyit, amennyit csak bírunk. Névnap meg lesz jövőre is.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások