Az orosz-ukrán háborús helyzetről és annak abszurditásáról beszélgettünk Szebellédi Soma Gergő debreceni fotóssal, aki magyar önkéntesként a szomszédos ország lakóinak segítésére vállalkozott, hogy Kőműves Kelemen módjára rekonstruálják, amit tudnak – és ami lehet, hogy másnap ismét romokban hever.
Hajnalban csontvelőig hatoló légiriadóra kelni. Romokban álló városban kimondani a boldogító igent, mert háborúban, ha szeretsz, most szeretsz. Katonás játék közben gyermekként halottat játszani a még épen maradt játszótéren. El sem tudjuk képzelni, milyen úgy álomra hajtani a fejünket, hogy a másnap felvirradó Nap sugaraival már egy teljesen másik világ fogad minket. Egy olyan világ, melynek bizonyossága kimondatlan tényeken alapul, „ha nem mondjuk ki, nem létezik” elven működve.
Kérlek mesélj az utazásod koncepciójáról: pontosan hol, mettől meddig voltál Ukrajnában és miért döntöttél úgy, hogy kimenj akár az életedet is kockáztatva egy háború sújtotta területre?
Maga az ötlet nagyon korán megszületett: amikor kitört februárban a háború, akkor én éppen még egy óceánjárón dolgoztam fotósként és a fotósboltunk mellett,a hagyományos boltban nagyrészt ukrán eladólányok dolgoztak. Február egyik reggelén azzal kezdődött a műszak, hogy felmentünk és azt láttuk, hogy könnyben ázva kezdik a napot.A hajóra lassabban jutnak el a hírek, mert az internet nem jól működik, így tőlük tudtam meg, hogy gyakorlatilag kitört egy háború a hazámmal szomszédos országban.
Így az első impulzusom a háborúról személyes volt és ezt a karkötőt akkor kaptam az egyik gyermekfelvigyázótól... nem is tervezem levenni a háború végéig.
Ekkor született meg bennem a gondolat hogy valamit tennem kéne, egyfajta kötelességtudat, hogy menjek, segítsek.Sok háború van a Földön, de mondjuk Afganisztánba nem tudnék önerőből eljutni, így amellett hogy Ukrajna sokkal közelebb van — valamint vannak személyes kötődéseim is — ezért akkor eldöntöttem, hogy valamilyen formában mindenképp ki fogok menni segíteni.
Van pár régi barátom aki Ukrajnában lakik, illetve a szívemnek kedves hölgy is ukrán származású, tehát gyakorlatilag a világon minden okom megvolt, éppen csak a családom nem volt odakint.
Kerestem egy egyesületet, ahol volt angolul beszélő kolléga, hiszen náluk az angol nyelvismeret nem annyira elterjedt, mint mondjuk Nyugat-Európában. Találtam egy nyelvi összekötőt, vele leveleztem heteken keresztül és így jutottam el oda, hogy végre kimehessek egy megadott időpontban. Az eredeti terv szerint egy hétig önkénteskedtem volna Makarivban, majd egy hétig Kijevben szálltam volna meg, hogy sajtóanyagot gyártsak.
Végül az első önkénteskedéssel töltött hét után azonnal maradtam egy második hétre, mert annyira fantasztikusan éreztem magam, ami teljes mértékben paradoxikus, hiszen az ember alapvetően nem kapcsol pozitív érzéseket a háborúhoz, de amit ez a helyzet kihoz a helyiekből – a közeg, a légkör, a szeretetteljesség – elképesztő volt.
Hogyan zajlott a határátlépés és hol szálltál meg?
A határon könnyű volt átjutni, hiszenkértem a szervezetemet, hogy írjon egy ajánlólevelet, amiben kifejtik hogy miért indokolt a határátlépésem, illetve az önkénteskedés ideje alatt a szállást, étkezést biztosította a szervezet. Mi egy régi falusi iskola épületében laktunk, osztálytermekben aludtunk, éjszaka pedig hajszárítóval melegítettük a helyiséget.
Az épületünkben nem volt sem zuhany, sem meleg víz, még csak angol wc sem, a zuhanyzáshoz vezető út pedig egy 20 perces séta volt.
Mi az az éles ellentét, amit észrevettél a háború megítélése kapcsán az ukrán és a magyar civilek mentalitásában?
Nálunk van egy küszöb, amit az emberek a komfort miatt nem akarnak átlépni és azt mondják hogy „biztos nem így van, az emberek nem csinálnak ilyet”. Ott ahol én jártam viszont csinálnak,
minden, amit elvétve hallunk, valós és még sokkal rosszabb, mint amit itt el tudunk képzelni. Gyomorforgató gonoszságra vannak példák.
Ha a saját nemzetünk felett sötét felhők gyülekeznek, legyintve csak azt mondjuk: sírva vígad a magyar. A szomszédos országban is hasonló mentalitásban élik mindennapjaikat a civilek: a jelenlegi szörnyűségek ellenére inkább nevetnek mint sírnak.
Az ukránok már túl vannak a holtponton: már-már viccelődnek, de ezt egyáltalán nem tiszteletlenül teszik – a hősi halottaik vagy az elvesztett szeretteik iránt ugyanúgy megadják a tiszteletet. Azonban már eljutottak odáig, hogy csak a humor és a kitartás maradt. Kitartanak ugyanúgy, hihetetlen erővel, de humorral fogják fel az egészet, mert máshogy nem lehet mentálisan épen túlélni.
mesélte visszarévedve Soma.
Mi az a kép, amit egyszerűen nem tudsz kitörölni az emlékezetedből?
A legszörnyűbb dolgokat mire én odaértem, már feltakarították, tehát halottakat a saját szememmel nem láttam, csak helyiek által mutatott fényképen. Azok között van egy-két velős – néha szó szerint velős – kép…
Tehát megrázó látvánnyal csak képen találkoztam, de az oroszok által hátrahagyott csapdák elképesztően gyomorforgatóak voltak.Amíg élek nem fogom elfelejteni.
A kivonuló orosz katonák egy buszmegállóban robbanó csapdát rejtettek egy plüssmackó mögé, hogy amikor majd a visszatérő ukránok közül egy gyermek megtalálja a macit és ösztönösen megmozdítja a játékot, akkor felrobbanjon a buszmegállóval együtt.
Természetes esetben kilenc hónap alatt kifejlődik egy élet, a szomszédos országban azonban az eltelt kilenc hónap alatt az emberi gonoszság végtelennek tűnő palettája fejlődött ki, a legabszurdabb módokon magával rántva rengeteg ártatlan életet.
Egy olyan eset is volt, amikor egy ukrán autót tankkal kilőttek az oroszok úgy, hogy benne volt az egész család, majd a holttestek alá taposóaknákat tettek, – vagyis mozgásérzékelő bombákat – hogy amikor majd jönnek a hozzátartozók elvinni az elhunytakat, amint megmozdítják a holttesteket, ők is felrobbanjanak. Mivel erre nem volt elég szakember, ezért három hónapig senki nem tudta megmozdítani a testeket és mikor három hónap után végre egy tűzszerész hatástalanítani tudta a bombákat, akkor tudták elvinni a családok az elhunyt hozzátartozóikat.
A kreativitás legsötétebb bugyraiban elmerülve a gonoszság netovábbja mutatkozik meg egy háborúban.
Számtalan robbanóanyag van, többek között létezik a személyi taposó akna, ami egy ember súlyára robban fel és mivel kicsi, el lehet rejteni. Illetve létezik egy nagyobb, ami ember súlyára nem robban fel, mert az egy tankpusztító akna, ami csak akkor lép működésbe, ha egy tank ráhajt – mesélte Soma, az elmondottakat teljesen átélve.
Az oroszok kitalálták azt, hogyha egy kis taposóaknát rejtenek a nagy alá – ezért az ember rá mer lépni, mert tudja, hogy a súlyától nem indul be – a nagy megnyomja a picit, akkor mindkettő felrobban a tűzszerész életét azonnal kioltva.
Csapdákat helyeznek el az elhagyott területeken, úgy, hogyha van ház, ami épen maradt és tudják, hogy majd visszatér az ott lakó család, akkordamilt kötnek az ajtókilincsre és egy gránátra, amit odaragasztanak.Amikor az ember kinyitja a saját háza ajtaját, akkor ezzel kihúzza a gránátból a biztosító szegecset, tehát se ház, se ember nem marad.
Makariv csupán 80%-a aknamentes, így mi csakis betonon járkáltunk. Ami a legundorítóbb az az, hogy még a gyerekek játszóterét is teleaknázták: Makariv egyik játszóteréből körülbelül 20 aknát ástak ki és hatástalanítottak.
Milyen a közhangulat?
Elmondhatatlan. Először is fura volt, hogy senki nem panaszkodott semmire. Feljöttek a 40 kilós lányok a 20 kilós cementes zsákot cipelni és senki nem panaszkodott soha, senki nem próbált lógni vagy pihenni. Olyan összefogást láttam, amit el sem tudok magyarázni és amit itt évtizedek óta nem tapasztaltam.
Alapvetően mindenki makacsul odatette magát, ha munkáról volt szó, érződött, hogy újjá akarják építeni amit lerombolt a másik fél. Ha támadásról volt szó, a helyzethez mérten pozitívan álltak hozzá: mindenki azt várta, hogy vége legyen és folytathassák a teendőiket. Mindezt elképzelhetetlen atmoszférában tették – miközben légiriadó volt, mi lent az óvóhelyen ukrán zenét hallgattunk és a két fal szabályt betartva guggoltunk a hidegben, de közben jó hangulatban szójátékot játszottunk.
Nagyon sok ukrán úgy fogalmaz, hogy ebben az évben ukránnak lenni teljesen bipoláris – amit most már megértek, hogy miért.
Elmondhatatlanul intenzív a kintiek érzelmi világa, szinte mindent vagy semmit alapon működnek. Rengeteg gyűlölet van bennük az oroszok ellen, ugyanakkor rengeteg erő és nagyon-nagyon sok tűz.
Áramellátás szintjén milyen helyzetben van az ország?
Ukrajna információtechnológiailag nagyon fejlett, az IT rendszerük jóval a miénk előtt jár: szinte minden modernizált, digitális alapú, viszont az orosz támadások miatt nincs elég elektromosság ahhoz, hogy az összes rendszer egyszerre működjön, így az átlagos ellátottság befolyásolt minőségű.
Kijevben például le van osztva, hogy melyik területen mikor van áram a héten.
A lakók megkapják digitálisan ezt a táblázatot, amiben le van írva, hogy eltolásokkal a héten egy adott sávban mikor van áram, egy adott sávban mikor nincs.
Amikor viszont nincs áram, akkor sem tétlenkednek a helyiek:
az ukrán farmerek traktorral ellopják az őrizetlen orosz tankokat, de volt olyan is, hogy egy idős asszony mérgezett sütit sütött a megszálló oroszoknak. Az egész nemzet egy emberként cselekszik, mindenki a maga módján védi a hazáját.
Advent időszakában, karácsonyhoz közel járunk. Mit tapasztaltál a szomszédos országban van ünnepi készülődés, egyáltalán mernek tervezni az emberek karácsonyra?
Most az ünnep a legkisebb gondjuk. A legújabb orosz támadások miatt nagyon sok helyen nincs energia, ami nagyrészt azt jelenti, hogy nincs fűtés sem.Az emberek főleg hősugárzókat igyekeznek beszerezni, van olyan nyugati ország ami sugárzót küld segélyszállítmányként, de ugye ahhoz is elektromosság kell. Egy ilyen helyzetben, amit tenni tudnak, az az, hogy befóliázzák a kitört ablakokat, Kijevben pedig melegedő zónákat állítanak fel.
Magyar önkéntesekkel találkoztál?
Egy fél szállal sem.
Nem találkoztam magyarokkal, sőt az a legalább 50 ember, akit megismertem sem találkozott egyetlen magyar önkéntessel sem.
Az a fontos, hogy egy ilyen helyzetben nem a nemzetiség számít, hanem az önzetlen segíteni akarás. Most az ukránoknak nagyon nagy szükségük van a dolgos kezekre, nem csak arra, hogy imádkozzunk értük, de fizikailag ne tegyünk semmit.
HA SEGÍTENI SZERETNE
BUR (БУР), ami az “együtt építjük Ukrajnát” rövidítése
a szervezet neve, melynek segítségével Soma kijuthatott önkénteskedni a háború sújtotta Ukrajnába.
Kattintson IDE, ha kíváncsi a részletekre.
Az önkénteskedés olyan tapasztalatot ad, ami megedzi az embert testileg, lelkileg. Más ember vagyok azok után, amit a saját szememmel láttam.
Említetted, hogy az ukránok többnyire az életösztönükből táplálkozva elhivatottan, hazafiasan állnak az orosz invázióhoz. Találkoztál a háborútól megkeseredett emberekkel, sokat látott katonákkal?
Mi, önkéntesek, a szálláshely első emeletén laktunk, a földszinten pedig Herszonból visszahozott katonák. Az az egyik legkeményebb helye volt a háborúnak és rajtuk látszott, hogy az életben nem fogják tudni a látottakat feldolgozni.
Egyikőjük például szinte állandóan részeg volt, hiszen máshogy nem tudott lelkileg elszámolni a látottakkal. Alapvetően a beesett szemek, a barázdák, a ráncok, a semmibe meredő tekintetek árulkodtak arról, hogy mit vált ki az emberből a háború.
Amit ők láttak a fronton, a háborús bűnök, a rengeteg halál, a tömegsírok tele ukrán gyermekekkel — kívül-belül eltorzította őket. Borzasztó dolgokat láttak.
Fogalmazhatnánk úgy, hogy ilyen egy háború. Borzalmakkal teli. Azonban egyszerűen képtelenség elhinni, hogy a 21. században ugyanúgy folytatódhat az előző században módszeresen kitalált, kitanult és megvalósított öléshullám.
Íme néhány Soma által megörökített pillanat.
Kíváncsi a képek mögött meghúzódó történetekre?
A debreceni fotós az Alföld Televízió kamerái előtt is feltűnt,a novemberi adásban a fenti fotók segítségével vizuálisan is szemléltette emlékeit.
Hozzászólások