Csak az utóbbi két évben: Chris Cornell a Soundgardenből, Chester Bennington a Linkin Parkból, Keith Flint a Prodigy-ből. 52, 41, illetve 49 évesek voltak. Aztán: Kurt Cobain a Nirvanából és még sokan mások. Mind öngyilkosok lettek.
Kezdjük a kegyelettel: valamilyen módon mindannyian (mély) nyomot hagytak maguk után, elismerésre és tiszteletre méltó pályafutást mutattak fel. Emléküket sokan őrzik önnön halálukig. Folytassuk a legnehezebbel: joguk volt hozzá. Joguk volt hozzá? A saját életükről döntöttek, valamiért úgy érezték, nem megy tovább. Mindannyiunknak voltak vagy lehetnek ilyen gondolataink, ilyen léthelyzetünk, ilyen elkeseredésünk: ne hajigáljuk a megvetés súlyos, alaktalan köveit.
Végezetül jöjjön a mégis: ezek az emberek ikonok, milliók kedvencei. A rajongó milliók többsége igen fiatal ember. Egy fiatal ember még az átlagosnál is sokkal nehezebben talál választ a kérdéseire, megoldást a problémáira, nem tudja még, hogy a görbe egyszer úgyis kiegyenesedik, és hogy az egyenes meg egyszer úgyis elgörbül. Chris, Chester, Keith, Kurt! Annyi zseniális, igenis segítő üzenetet küldtetek a világnak, a legsúlyosabb, az utolsó üzenetetek mégis mérhetetlen károkat okoz(hat). Ti már nem vagytok itt, mégis itt vagytok. A döntés joga a tietek volt, de az azzal járó felelősség is: nem mondhatunk mást a gyerekeinknek, csak azt, hogy soha, de soha ne hallgassanak rátok.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások