Az utópisztikus múlt és a fájdalmas jelen: Bridgertonék avagy Normális emberek …

Két könyvadaptációs sorozat – angol gyökerekkel- nem is lehetne egymástól távolabb. Nagyjából úgy tekintek rájuk, mintha ők lennének a tűz és a víz, a lángoló napsütés és egy befagyott tó.

De miről is van szó: adott egy regénysorozat a Bridgerton családról Julia Quinn tollából, amely jellegzetes modern kori történelmi romantikus színezettel mai nyelvezettel, humorral fűszerezve, mutatja meg, az akkori társadalmi tényeket felvonultatva az angol arisztokráciát ma is fogyasztható irodalmi köntösbe öltöztetve. És van Sally Rooney Normális emberek című regénye, mely többet mutat a ma is oly mélyen gyökerező problémákról, amiket a társadalmi különbségek okoznak, mint amit tudunk, érzünk vagy megélünk. Rooney könyvéről, mely bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem történetéről korábban itt írtam.

Kíváncsian vártam a  Normális emberek sorozatot – aminek gyártásában az írónő aktívan részt vett és az HBO.Go-n látható –  hogy vajon viszontlátom-e a filmvásznon a jellemfejlődést, és azt a sok-sok gondolatot, ami a főhősök fejében fogalmazódik meg. Bevallom, hogy nekem a sorozat csupán a film kiegészítése és nem tudom eldönteni, hogy vajon az, aki nem olvasta a regényt tudja-e mikor mi a főhősök motivációja. Például a 6. rész végén a szakítás oka a filmből tutira nem derül ki, szóval azt ajánlom, előbb a regénnyel kezdjen mindenki. S mielőtt összefoglalnám miért is beszélek egy cikkben épp erről a két regényről illetve filmről ismerjük meg a másik sorozatot.

A nagy port kavaró decemberben startoló Netflixes Bridgerton család sorozat nekem is „megvolt” az ünnepek alatt. Azóta sem tudok szabadulni az élménytől. Hogy miért? Először is lesokkolt a szereplőválasztás. Megfogalmazni  is nehéz mit váltott ki belőlem, amikor előzetes filmes információk nélkül, – csupán a könyv olvasási élménye után- belekezdtem a sorozatba és azt láttam, hogy az angol arisztokrácia báljain – a vikomtok, hercegek, főurak között – minimum annyi színes bőrű parádézik, mint kékvérű, sőt tovább megyek: Sarolta királyné sem fehér. Én, aki Jane Austenon szocializálódtam először nehezen tudtam befogadni az élményt, láttam, de nem fogtam fel. Az agyam nem tudta értelmezni a disszonanciát, amit a történelmi tudásom és a hasonló filmekben megszokott látvány, és az e sorozatban látott képkockák közötti különbség okozott. Kerestem a magyarázatot, mert a filmben egy félperces párbeszéddel elintézték ezt a témát: Simon herceg és Lady Danbury arról beszélgetnek, hogy azért lehetnek ők kiváltságosak, mert a király egy színes bőrű nőbe szeretett bele, így nekik is lehetőségük volt nemesi címhez jutni). Miután elolvastam pár kritikát a filmről megértettem, hogy ez egy fricska nekünk, és inkább megmosolyogtam, mint háborogtam, sőt megállapítottam, hogy Simon Basset, Hastings hercege igazán sármos pasi és tökéletes választás volt erre a szerepre. És igen, ez ilyen egyszerű lehetett volna, talán ha az 1800-as években így gondolkodtak volna, akkor mára már egyenlő lehetne minden ember és nem volna rasszizmus sem. Azóta már olvastam róla, hogy Saroltának lehettek színes bőrű felmenői, szóval ez az utópisztikus gondolat nem is nélkülözi a tények után kutató maroknyi történész álláspontját. Maga a sorozat Shonda Rhimesnak nevéhez köthető, aki a Grace klinikával nálam dobogós helyen szerepel. A filmben semmit nem bíztak a véletlenre, a púderszínű díszletek között felvillanó sárgavirágos jelmezeken át a zeneválasztásig minden csodás, a színészek is brillíroznak, szóval könnyed kikapcsolódásra számíthat a néző, már amennyiben fel van készülve a szexualitást is felvállaló nyíltságra.

És itt érkeztem meg a témámhoz, hogy miért is említem együtt ezt a két filmet. Mit üzen ez nekem?

Ki lehet színezni a valóságot és lehet kísérletezni azzal a gondolattal, hogy mi lehetett volna… ám hiába üzeni a Netfilx nekünk, hogy gondolkodhatnánk így is: lehetne egy olyan világ, ahol a nők a tudatlanságból az ártatlan kíváncsiság ösvényén felemelkedve lehetnének egyenrangúak a férfiakkal, és a bőrszín soha sehol semmilyen körülmények között nem számít, ám ez utópisztikus gondolat. Sajnos ennek a valósághoz semmi köze. Persze vannak kezdeményezések, értékes és értelmetlen döntések is. (Agatha Christie 1939-es Tíz kicsi néger című regény címének megváltoztatása Mert többen nincsenek címre szerintem értelmetlen). Ám az, hogy egy könyvhöz így nyúljanak hozzá, az például remek. Egyrészt ebből egy pozitív életérzést sugalló alkotás lett, ami tömegekhez szól, talán ez jó út lehet, mert a valóság sajnos fényévekre van ettől.  Szomorú, de a Normális emberek regényben/ filmben bizony pofon vág a fénytörő valóság, hiába mondta már ki Bourdieu, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődnek, ez senkit nem zavar. Nehéz kilépni a kapott csomag okozta teher alól legyen az szegénység vagy gazdagság, lakóhely avagy bőrszín. Talán azért jó ilyen sajátságos színezetű filmet nézni, hogy a saját korlátainkon átugorva nyitott szemmel tekintsünk a változásra.

Ha nem tudsz ugrani nem baj, előbb csak kukucskálj ki, aztán nyújtózkodj, lendítsd a lábad és ha szerencséd van sikerül átlendülnöd a túloldalra, ha hiába próbálkozol mégsem megy, sebaj, akkor csak adj lehetőséget erre a gyermekeidnek.  

Török-Papp Csilla