Bár rendületlenül kitart a tavaly év végén debütált két új magyar film, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled? sikere a mozikban, egy újabb honi mozgóképes alkotás, a Véletlenül írtam egy könyvet fent említettekhez képest komolyabb hangvétele jelzi: vége az ünnepi időszaknak, s ideje – akár a művészet tükrén keresztül is – visszatérni a karácsonyi-újévi pihenő után a hétköznapok valóságához.
Lakos Nóra író-rendező a Hab című filmje után ezúttal egy olyan holland regény adaptációját végezte el a vásznon, amelynek témája univerzális: egy anya nélkül felnövő kislány – pontosabban már kiskamasz – egyre inkább nyiladozó értelméről, életre való rácsodálkozásáról van benne szó. Ráadásul egyfajta „művészet a művészetben”-szituációban: a filmben ugyanis a 12 éves Nina író szeretne lenni, az íráson keresztül szeretné közölni a világgal mindazt, amit félárvaként, ám szerető apja, pedáns, mindig hadra fogható nagynénje és imádott öccse társaságában megél.
Ez a történet valóban játszódhatna bárhol a világon, ám az, hogy mégis magunkénak érezzük, a remek színészgárdának köszönhető: igazi hazai sztárparádé Lakos Nóra alkotása, ahol az apát kiválóan alakító Mátray László, a kimért nagynéni, Tenki Réka, vagy a kislányt írni tanító szomszéd, a Lídia karakterét megformáló Zsurzs Kati mellett a gyermekszínészekre is rácsodálkozhatunk. A Ninát alakító Demeter Villő ugyanis nemcsak kecses és szép kislány, de már most olyan színészi eszköztárral rendelkezik, amely talán csak az őstehetségeknek van meg. S az öccsét megformáló Hárs Bonca sem csak „cuki” kissrác, hanem képes komoly érzelmi húrokat is megpendíteni a játékával.
S érzelmi húrokban nincs hiány. Ráadásul úgy nincs, hogy ezzel kapcsolatban az író-rendező remekül építkezik: a kissé felszínes kezdés után – amikor bepillantást nyerünk Nina látszólag gondtalan mindennapjaiba – annak a Ninának a hétköznapjaiba, aki nem is igazán érzi az anyukája hiányát, hiszen nem is emlékszik rá -, fokozatosan, kellően adagolva kezdenek gyűlni azok a bizonyos viharfelhők a történetben.
Mert amíg kezdetben a kislánynak nem megy az írás – Lídia szerint azért, mert nincs körülötte igazi tragédia, amiből a sorok fakadnának –, az édesapja legújabb párkapcsolati próbálkozása Dettivel (Rujder Vivien), illetve Nina érdeklődése a fiúk iránt meghozza azokat a nehezebb helyzeteket, amik, úgymond, betűkre, szavakra és mondatokra konvertálhatók.
S ettől kezdve korántsem „tét nélküli” Lakos Nóra filmje. Mert bár a nézőpont nem változik – végig a kislány szemszögéből szemléljük az eseményeket –, az apa párkapcsolata felszínre hozza azokat a felnőtt sztorikat, amelyek egy özvegy férfi élete mellett a gyerekeit is jócskán érintik. S amelyek képesek átformálni az elvesztett anya iránti érzelmeket, az ővele kapcsolatos – esetleg tudatosan el-vagy lefojott – hiányt is. Azaz, a film felteszi az ebben a helyzetben talán legfontosabb kérdést: mennyire lehet pótanyja két félárva gyereknek egy, az életükbe újonnan érkezett hölgy: egyáltalán, kell-e hogy erre törekedjen, vagy ez eleve halálra ítélt gondolat, ami nemcsak a gyerekekkel, de a férfival való kapcsolatát is ellehetetleníti?
A kérdésekre ott rejlik a válasz a filmben, miközben a „bárcsak itt lennél”’, Nina szájából elhangzó mondatban önmagában benne rejlik egy sor – az édesanyjával és Dettivel kapcsolatos – érzelem. S nem csak ebben a mondatban. A gyülekező viharfelhők és a nehézségek közepette ugyanis Nina egy szép napon rádöbben: észre se vette, és a kérdéseiből, illetve az élet adta válaszokból nem egy fejezetet, de egy egész könyvet megírt. S hogy véletlenül-e? Azt döntsék el önök.
A filmet Debrecenben az Apolló mozi vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások