Ahogyan azt a debreceni Apolló moziban havonta megrendezett Mozinet Filmnapok közönsége megszokhatta, az adott, premier előtti filmvetítést követően az egyetemi oktató és filmes szakember, Dr. Váró Kata Anna egy beszélgetésre invitálja a közönséget. Nem történt ez másképp a Kilian Riedhof rendezte Nem kapjátok meg a gyűlöletem című film után sem. A diskurzust ezúttal is figyelemmel kísértük.
A szívszorító film után – hogy némiképp oldja a közönségben a feszültséget – Dr. Váró Kata Anna a szokásához híven ismét bővebb kontextusba helyezte a látottakat.
Mivel a film egy megtörtént eseményből, a 2015. november 13-i, párizsi Bataclan nevű szórakozóhelyen elkövetett terrorcselekményből indul ki, a filmes szakember a 2001 óta folyamatosan velünk lévő ilyen jellegű események taglalásával kezdte a mondandóját.
Fontosnak tartotta kiemelni, hogy az eddigi, a 2001-es, a 2004-es, a 2008-as, a 2015-ös és a 2018-as terrorcselekmények kapcsán mindaddig, amíg nem vagyunk ezek közelében, és csak a híreken keresztül értesülünk a halottak számáról, ezek számunkra pusztán számok maradnak.
Mihelyst azonban valamelyik hozzátartozónkat, családtagunkat, barátunkat érintik a terrorcselekmények, netán valamelyikük az áldozatává válik a robbantásoknak, a számok azonnal történetté, személyes tragédiává válnak bennünk. És Riedhof filmjének egyik nagyságát épp abban látja, hogy Antoine Leiris valódi fájdalmának ábrázolásán keresztül, valóban átélt gyászán keresztül számunkra is személyes tragédiává változtatja az addig a fejünkben csak számok és tények sokaságaként létező eseménysort.
Mindehhez a remek felvezetőhöz a közönség soraiból érkezett egy szintén nagyon hasznos adalék: egy, a német filmek világában járatos néző közölte, hogy a rendezőnek, Kilian Riedhofnak nem ez az első, erőszakos tettet és annak következményeit feldolgozó filmje.
1988-ban ugyanis történt az akkori NSZK egyik kisvárosában, Gladbeckben egy bankrablás, ahol a rabló – a tette után pánikba esve – számos, a bankban tartózkodó embert ejtett túszul és tartott fogva. Erről az esetről forgatta le Riedhof az 54 óra – Gladbeck című filmjét, amelyben a hozzászóló szerint a mostani filmmel közel azonos jeleneteket, hasonló motívumokat lehet felfedezni.
Vagyis ahhoz, hogy ez a Nem kapjátok meg a gyűlöletem című film ennyire átütő és profi tudjon lenni, nyilván kellett az a tapasztalat is, amit a bankrablás körülményeit feltárt filmjében a rendező már elsajátított.
Az, hogy az alkotás mennyire szíven ütötte a nézőket, abból is érzékelhető volt, hogy az eddigi beszélgetésekhez képest jóval nehezebben nyíltak meg és szólaltak meg a közönség soraiban ülők. Amikor viszont szót kértek, főleg a félárván maradt kisfiú és az édesapja kapcsolatát boncolgatták. Megtárgyalták a filmnek azt a szegmensét, hogy mennyire lehetetlen egy másfél éves gyerekkel megértetni az anyja halálát, és egyként kiálltak amellett, hogy Antoine a mély gyásza ellenére mennyire szerető apa tud lenni.
A világhálóra kitett, a terroristák gyűlöletével szemben meghirdetett, gyűlöletmentes poszttal kapcsolatban valaki azt vetette fel, hogy ő túl korainak érezte ennek a megfogalmazását és kitételét. Két-három nappal a felesége elvesztése után véleménye szerint erre még képtelen az ember. Mire egy olyan válasz érkezett, hogy hiszen Antoine író, azaz a foglalkozásából adódóan neki a posztolás, az írásos üzenetküldés jóval könnyebben megy másoknál.
Ráadásul egy trauma az íróban mindig megindítja a szavakat, míg addig, amíg minden rendben van körülötte – utalt rá a film eleje is –, a művészi ihlet is nehezebben jön…
A beszélgetésben szó esett még arról is, hogy vajon mennyire van, volt egyedül Antoine azzal az elképzelésével, hogy a terroristák gyűlöletére nem szabad gyűlölettel felelni. És a félelmet sem szabad magunknak megengedni, hiszen a terrorcselekmények elkövetői épp erre az érzésünkre apellálnak. Az erre adott lehetséges válaszok azonban már elvitték volna a diskurzust a (aktuál)politika irányába, ami a Mozinet Filmnapok közönségétől maximálisan idegen.
Ezért ezeket a válaszokat már mindenki a saját szája íze szerint önmagának kell, hogy megfogalmazza. Miközben szerencsére a film esztétikai értéke és művészi minősége felülír minden politikai hovatartozást. És ez így van jól.
Gyürky Katalin
Hozzászólások