Teljesen jogos a meglepődés. Azért az, mert ez a szám egy átlag. Ebből következően egészen biztosan egyesek röhejesen kevésnek érzik ezen összeget (jó nekik), mások meg vérlázítóan soknak.
Tény, hogy földi halandóként számomra is érdekes film pereg le szemem előtt, ha arra gondolok, milyen lehet egy bűvös, kereken 132 ezer forintot tartalmazó pénztárcával nekiindulni a hipermarketnek. Ha ezt megtenném-tehetném, akkor nem tartoznék a felső tízezerbe, csupán az átlag magyar lennék, aki csak karácsonyra 132 ezret penget el.
Ne legyünk álszentek, simán el tudnánk költeni egyetlen óra alatt, s még az se biztos, hogy egy falat kaja is kerülne a kosárba. Csakhogy a bibi annyi, hogy a 132 ezerrel kibélelt tárcám ürítgetése közben végig azon kattogna az agyam, hogy oké, fasza érzés legalább a magyar átlaghoz felkapaszkodni, de mi lesz azután, hogy kiürítettem karácsonyi pénztárcámat egyetlen óra alatt.
Óhatatlanul felmerülne bennem a kérdés a kassza minden egyes csippanásakor, hogy vajon kellenek-e nekem ezek a dolgok, vajon ettől lesz-e jobb az életem, vajon tényleg akarok-e átlag magyar lenni?
Merthogy biztosan jó egy hatalmas tv, egy távirányítós drón, egy zsír mobil, egy menő laptop. De egyik sem pótolná a legfontosabbat számomra. Pedig az ingyen van, mégis csak kevés „átlagmagyar” kaphatja meg.
KB
Kapcsolódó hírünk ITT.
Hozzászólások