A francia filmművészet egyik legnagyobb rendezőjének, François Ozonnak ezúttal is lenyűgöző alkotása érkezett meg pár napja a hazai mozikba. A Georges Berr és Louis Verneuil 1934-ben írott színműve alapján készült Bűnös vagyok című vígjáték a fikció és a valóság sajátos összemosásán keresztül úgy vezet bennünket vissza a korabeli Párizsba, hogy a történet sok szempontból ma is játszódhatna. Miközben tehát időutazáson veszünk részt és a ’30-as évekbe repülünk, a jelen életünk történései is újfajta fénytörésbe kerülnek. A filmet az Apolló moziban tekintettük meg.
Adott két, meglehetősen szerény anyagi körülmények között élő barátnő: az egyelőre sikertelen ügyvéd, Pauline Mauléon (Rebecca Marder), és az egyelőre a szakmájában még ismeretlen színésznő, Madeleine Vernier (Nadia Tereszkiewicz).
Az in medias res kezdetű filmben nemcsak arról értesülünk azonnal, az első jeleneteket látva, hogy ez a két fiatal nő többhavi albérleti díjjal tartozik a főbérlőjének, hanem arról is, hogy Madeleine épp egy castingról tér haza: egy híres producernél szeretne egy jó filmszerep eljátszása érdekében „bevágódni”, ám amikor a producer mindössze a szobalány szerepét bízná rá, és azt is csak bizonyos ellenszolgáltatások fejében, a lány sértetten távozik a találkozóról.
Már ezen történések – pontosabban Madeleine ezen beszámolója – alapján azonnal eszünkbe juthat a manapság annyiszor előkerülő abúzus problémája. Ám Ozon nagyságát bizonyítja, hogy miközben ezt a (gondolati) szálat végig megtartja a vígjátékában, épp ebből kiindulva olyan csavarokkal szolgál, amelyek némiképp a metoo-kampány 20. század első feléből származó előzményeinek is tekinthetők.
A producert ugyanis nem sokkal a lány távozása után holtan találják a lakásában. Természetesen a gyanú azonnal Madeleine-re is terelődik – mellette még egy, a producer vagyona megszerzésében érdekelt fiatalember, Palmeréde (Dany Boon) személye merül fel mint lehetséges tettes –, ám amikor Madeleine és főleg Pauline mint ügyvéd rájön: ha a szexuális abúzús miatti jogos önvédelemnek állítják be – az el se követett – gyilkosságot, azzal – az ilyen helyzetbe kerülő nőknek járó felmentő ítélettel a zsebükben, azaz jogi precedenst teremtve – ügyvédi hírnevet, színészi karriert és az ezekkel együtt járó pénzt is bőven szerezhetnek. Amiből, tudjuk, mindeddig igen kevés állt a rendelkezésükre…
Ettől kezdve azonban Ozon a bírósági tárgyalást mint valóságot, és a színművészetet mint fikciót közvetítő hivatást olyan szórakoztatóan mossa össze, hogy az párját ritkítja. Madeleine perét – ahol a védője természetesen Pauline – színdarabként tálalja számunkra. Olyan darabként, amelynek a forgatókönyvét – vagyis Madeleine vallomását – Pauline írta, és ő is lesz a „súgó” is a kitalált helyzetet elénk táró szituációban: az abúzus áldozatául esett, jogos önvédelem miatt gyilkoló lány esküdtszék előtti „fellépésén”.
A színjátékká változtatott bírósági tárgyalás azonban csak az egyik kiváló fogása a rendezőnek. A per megnyerése után a hihetetlen, addig számukra elképzelhetetlen lehetőségekhez jutó ügyvédnő és színésznő „jó dolgát” – amikor ez utóbbi nemcsak, hogy egyre-másra kapja a főszerepeket, de a címlapokat is uralja – bizony számos pályatársuk megirigyli. Így a kecsegtető lehetőségek reményében további önjelölt producer-gyilkosok jelentkeznek – a „kiöregedett” színésznőtől kezdve a szeretőjét hasonló eszközökkel eltávolítani kívánó szubretten át jó páran –, és ezen önjelölt feltörekvők miatt a lányoknak újabb fondorlatokat kell kieszelniük, hogy a közvélemény továbbra is úgy higgye: Madeleine a jogos önvédelemből elkövetett gyilkosság valódi tettese.
Persze az ily módon is többszörösen megcsavart történet amellett, hogy rendkívül szórakoztató, arra is rávilágít, hogy a női egyenjogúságért való küzdelem, a férfiak hatalmi helyzetéből adódó (szexuális) visszaélése elleni lázadás hogyan is kezdődhetett. Valahol ennek az origóját látjuk itt, amikor egy el nem követett gyilkosságot is be lehet állítani úgy, hogy az a szexuális visszaélés miatti jogos önvédelemből történt (illetve jelen esetben nem történt).
Az persze más kérdés, hogy ma már egy ilyen ügy elbírálása korántsem ennyire fekete-fehér.
Nem jár mindig felmentés az önvédelem miatt. Ahogy abúzust sem csak férfiak követhetnek el, és nem pusztán szexuális értelemben lehet valakit megalázni és tönkretenni. Az viszont biztos, hogy Ozon bizarrul mókás filmje épp a mai túlkapásokat figurázza ki akkor, amikor a tárgyalás végeredményét ennyire egyértelműnek, a lányok „nyerészkedését” pedig jól menő vállalkozásnak tünteti fel.
Van mit tanulnunk a filmből, az biztos. Ha tehetik, ne hagyják ki a francia filmművészet „fenegyerekeként” számon tartott rendezőnek ezt a filmjét se.
Gyürky Katalin
Hozzászólások