Gyürky Katalin jegyzete a Szerethető című filmről.
- Január 16-ától látogatható a hazai művészmozikban az a norvég film, amelynek megtekintése sokak számára önmagában felérhet egy pszichoterápiával: Lilja Ingolfsdottir alkotása ugyanis egy válságba jutott házasság története – mégpedig az elhagyni kívánt feleség, Maria szemszögéből. Az alkotás e tragikus helyzet láttatása mellett azonban – csak észre kell vegyük – az ezzel való megküzdési stratégiákat is felkínálja.
A norvég rendező filmje kezdetben felér egy tanmesével: azt mutatja meg, hogy egy mégoly csodálatosnak és tökéletesnek induló házasság is hét év alatt – igen, a sokat emlegetett, a párkapcsolatok tekintetében vízválasztónak vélt időtartam alatt – hogyan válhat szó szerint pokollá, az egyik, a másik, vagy mindkét fél részéről fenntarthatatlan állapottá.
A film hősnője, Maria kezdetben valóban rendkívül szerencsésnek érezheti magát: bár az első férjétől elvált, és van két kisgyereke, egy szép napon mégis megérkezik az életébe A FÉRFI, Sigmund (Oddgeir Thune) személyében, aki minden szempontból ideális és tökéletes társnak tűnk: jóképű, sármos, okos, és még Maria két gyerekét is imádja. Olyannyira szereti a gyerekeket, hogy nem is kérdés, hogy Maria neki is fog még szülni. S mivel a férj ennyire tökéletes, ha tanmeseként folytatódna a film – de szerencsére nem így, vagy nem csak így folytatódik -, azt gondolhatnánk, hogy a kapcsolatuk repedezését a férj félrelépése, vagy az asszony állandó féltékenykedése okozza.
De amint az a film kb. felétől egyértelműen kiderül, a problémát nemcsak, hogy nem a fent említett okok, de még csak nem is a férj sűrű – munkájából fakadó – távolléte okozza, hanem Maria személyisége. Az a félelmetes és legyőzhetetlennek tűnő belső bizonytalanság, amellyel ez a nő éli a mindennapjait, és amely – még ha nem is mondja ki – folyamatosan sugárzik róla. S amellyel tudat alatt azt közvetíti a férje felé, hogy ő egyszerűen úgyse lehet elég neki. Hogy ha nem ma, nem holnap, és nem is holnapután, de a közeljövőben a férje úgy is faképnél hagyja, hiszen őt nem lehet szeretni. Ő nem elég jó, nem elég izgalmas, alapvetően: nem elég senki számára sem…
A norvég rendező mindezt persze nem „egy az egyben”, nem így direktben kimondva közvetíti felénk Maria karakterén keresztül – akit Helga Guren egyszerűen lenyűgözően alakít -, hanem egy „járulékos” viselkedésmód által. Maria ugyanis folyamatosan ideges, feszült, sőt: agresszív, és látszólag a férjének egy idő után ebből lesz elege.
De csak látszólag. Hogy miért csak a felszínen, arra a tanmesének induló, de pszichoterápiába átcsapó alkotás helyezettel való lehetséges megküzdési stratégiái adnak választ. Az egyik ilyen „stratégia” a pszichológusnő (Heidi Gjermundsen), aki elképesztő szeretettel és odaadással fordul a párhoz is, és amikor egyedül érkezik hozzá segítséget kérni, Mariához is, miközben jól irányzott kérdéseivel nyitogatja a nő szemét. Vagy Maria édesanyja, aki bár elég keményen fogalmaz, mégis kimondja, amit a felnőtt lányáról gondol, s amiből simán kikövetkeztethető – és ezáltal fel is dolgozható –, hogy Maria miért lett felnőtt korára olyan, amilyen.
És akkor még nem is beszéltem Maria összesen négy gyerekéről – akik egytől egyig tükröt tartanak a mamájuknak. Aki, ha okos és figyelmes, talán ezekből a gyermeki reakciókból tanulhat a legtöbbet önmagáról.
A Lilja Ingolfsdottir filmje tehát arra tanít, arra szólít fel, hogy kellő önismeret nélkül még a legtökéletesebbnek gondolt párkapcsolat is zsákutcába futhat. Amíg ugyanis nem végezzük ki a saját démonainkat, vagy legalábbis nem tudjuk azokat a helyükön kezelni, vagy lelkünk egy kellő fiókjába, jó mélyre eldugni, a másik felet is megmérgezzük, tönkretesszük vele.
Nagyon okos film tehát a Szerethető. S bennünket is okossá, okosabbá tehet, ha nyitottak vagyunk a terápiás jellegére.
(Gyürky Katalin/HP)