Csak egy gondolat… bocsánat „három gondolat”, utalva az Azurák Csaba által megfogalmazott kommunikációs alaptételre, miszerint egy előadást úgy kell felépíteni, hogy a közönség maximum három gondolatot tud magával vinni. Bármit mondhatunk, ennél több nem marad meg. Kivéve, ha az ember lánya a CS.A.K: Egy Nőkonferencián ül, és nem győzi kapkodni a fejét a jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb felvetésékre.
Hallani másoktól a saját véleményemet a „generációs szakadék” szóösszetétel kapcsán – páratlan. Én is úgy gondolom, hogy soha ekkora különbség nem volt még szülő és gyermek között, mint most. Elődeink gondolhatják, hogy „Nem túlzás ez?”, hisz minden kamasz és kamaszt nevelő szülő ezt élte meg évszázadokon át, de nem! Biztosan voltak a történelem során olyan gazdasági és kulturális változások, amik mélyítették a generációk közötti távolságot, de nem így, mint manapság. Most, amikor a technikai fejlődés olyan méreteket öltött, hogy már azt sem tudjuk, kik a gyermekeink példaképei végre odakaphatnánk a fejünket, hogy akkor most tényleg, kik is a példaképek? Azurák Csaba kompetens média szakemberként megvilágította a nyilvánvaló tényt, hogy amíg mi 40-50-60 pluszosok még úgy szocializálódtunk, hogy a televízióból kaptuk a szűrt információkat az évekig bevált séma alapján, (megjegyzem úgy, hogy a „szakember gárda” avagy a politika irányíthatta ezt), addig ma , mivel totálisan átalakult a média világa, ez a kontroll eltűnt. Illetve ma, amikor a gyermekeink a netről, Facebookról tájékozódnak kontroll nélkül jutnak el hozzájuk az információk. Azt gondolnánk, hogy szűrő nélkül, de nem. Algoritmusok alapján azt kapja mindenki, amilyen információval rendelkeznek rólunk a korábban végzett tevékenységeink alapján. Mit néztünk, melyik képnél időztünk többet…stb. Pár program, azaz algoritmus dönt arról mit „kapjunk”. Mondhatnánk, hogy egyik sem jobb, mint a másik, de… Egy-egy ilyen szimpózium alkalmával bár nem tudjuk megváltani a világot, mégis feltétlenül továbbgondolkodásra sarkall bennünket, hogy ezzel a problémával bizony foglalkozni kell. A konklúzió, hogy ismét felértékelődik a család szerepe.
Felnőtt egy olyan generáció, akik már „telefonnal a kezükben” születtek. Hogyan tudjuk mi felvenni velük a versenyt, és van-e realitása annak, hogy például problémamentes munkakapcsolat legyen közöttünk? Ezt a nyitott kérdést is magammal viszem.
Hallhattunk sok okos gondolatot az oktatással kapcsolatban is. Például elhangzott az is, hogy lehet arról beszélgetni, hogy Adyt milyen óraszámban tanítsák az iskolában, meg, hogy mely írók munkássága érdemes arra, hogy beemeljék-e a tantervbe, vagy nem, de sajnos a közeljövőben már nem ez lesz a mérvadó. A mai gyerekektől olyan távol került a mi kulturális alapképzettségünk megszerzésének modellje, hogy talán valami egészen újszerű megoldásban volna érdemes gondolkodni. Eltérő véleményeket hallhattunk arról, hogy vajon kell-e a mai gyerekeknek erőltetnünk az eddig alkalmazott szisztémát?! Az, hogy az oktatás fényévekkel le van maradva kész tény. Emiatt még inkább hangsúlyosabbá válik az otthoni nevelés és iránymutatás. Erre CS.A.K. a saját példámmal tudok reflektálni. Tavaly a 9 éves kislányomat leültettem magam mellé, hogy együtt nézzük meg az 1955-ben készült Sissy című filmet. Jobban mondva csak próbáltam, mert ötödik percnél jelezte, majd a tízedik perc után faképnél hagyott, mondván: unalmas. Mit tesz ilyenkor a kultúra iránt elhivatott szülő? Nem adja fel. Idén ősszel Ausztriába utaztunk, és az Eszterházy Kastélyt idegenvezetéssel jártuk körbe (megjegyzem a három éves is végignyomta, nem árt időben elkezdeni) majd, a több száz kilométeres hazaúton a kislányom magától! elkezdte nézni a Sissy című filmet az autóban. Megjegyzem, azon készülék egyikén, amitől óvjuk, féltjük a gyerekeket. Szerintem meg kell találni az egyensúlyt és nem kell rettegnünk attól, hogy ez az újszerű állapot, miszerint minden, még egy filmklasszikus is egy gombnyomásra elérhető. Feladatunk tehát az iránymutatás.
Remete Tibor zseniális gondolatát is próbálom idézni: „A ma oly gyakran elhangzó mondat, miszerint manapság nagyon sok a hiperaktív gyerek vajon helytálló?” Az nem lehet, hogy a felgyorsult világhoz alkalmazkodva változnak a gyermekek? Mi van, ha pár éven belül a ma normálisnak tűnő gyermek lesz a deviáns és majd őt szólongatják: – Kisfiam, olyan tompa vagy, nem vagy te beteg?
Sok szó esett az olvasásról, vagy annak hiányáról és a benne rejlő lehetőségekről. Ez az én vesszőparipám. Ezt szajkózom minden fórumon, ahol csak lehetőségem van rá, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, hisz amíg van nyelv, anyanyelv addig van nemzet. Íróként meg pláne fontos nekem, hogy a saját gyermekem olvas-e vagy sem. Szintén saját tapasztalat: Kislányom végre belemerült a Harry Potter világába, elkezdte az első részt olvasni. A környezetében majd mindenki látta a filmet és rendszeresen beszélgetnek róla az iskolában. Én nem engedtem, hogy megnézze a filmet, azt mondtam, ha tudni akarja milyen is ez a világ olvassa el. Kisebb kényszer hatására ugyan, de végül elkezdte (szüksége volt az információkra, amivel a többiek már rendelkeznek). Ám ekkor szembesültem egy új helyzettel. Egyik este ő olvasott én telefonáltam (tudom nem jó példa, de ez van) és látta, hogy nem egy egyperces beszélgetés lesz és mivel kérdése volt, A/4-es papírra felírta mit szeretne megtudni. „ A senkitől jött levelektől kezdődik a varázslóiskola?”– ez volt a papíron. Bólintottam. Máskor meg olvasás közben lekiabált: Anya, mikor találkozik már Harry Hermionéval és Ronnal? Megmosolyogtam a türelmetlenségét, de átgondolva ezeket a szituációkat azt a következtetést vontam le, hogy nagyon nehéz számára a felgyorsult világban kivárni, amíg az olvasással eljut valahová. Történetesen a varázslóiskoláig, amiről már a többiektől oly sokat hallott. Ami nekem egykor természetes volt, az neki lehet, hogy visszalépés. Csak remélni tudom, hogy beszippantja az olvasás világa és ráérez ennek a szépségére, és nem a könnyebbik utat választja majd. Sok mindentől féltem őt, őket, de leginkább a mesterséges intelligencia térnyerésétől. Említés szinten ez is szóba került a konferencián, és hiába foglalkoztam már ezzel a témával tavasszal (a debreceni TedX egyik előadójával való beszélgetés után kicsit belemélyedtem) mégis úgy érzem magam, mint ahogy a Püthagoraszt támadó tömegek, akik nem tudták felfogni/elfogadni, hogy a Föld nem lapos.
Ismét magammal viszem az együtt gondolkodás eszméjét. Igaz, csupán a délelőtti előadásokat volt alkalmam meghallgatni, de szinte biztos vagyok abban, hogy a sport fontossága és az apaszerep kivesézése is legalább ilyen izgalmasra sikeredett. Számomra a CS.A.K. Egy Nő konferencia nem csak egy vagy három gondolat vagy téma felvetését jelenti, leginkább feltöltődést, és reményteli üzenetet hordoz, ilyenkor megbizonyosodom arról, hogy vagyunk páran, akik hangot adnak annak, hogy bárhol álljunk is az élet útvesztőjében, mindig van valahol egy kivezető ösvény, amire közösen keresve valószínűbb, hogy rálelünk.
Török-Papp Csilla
Hozzászólások