Mozdulatlan némaság ül a bércek erdején, rezzenéstelen az összes falevél. Néhol egy tapintatlan kuvik fájdalmas kiáltása töri meg a táj magasztos csöndjét.
Hegyek ölelésében fekvő tengerszem feszített tükrén egy holdfény lány lassú táncra kél. Hirtelen feléled a szellőfiú, rongyos szoknyát ráncol a víz felszínén, a kacér lány hajába lágyan beletép, s együtt folytatják tétova keringőjét.
Amoda, a vízpart szélén egy magányos vándor üldögél, akit váratlanul szájon csókol Kalliopé, s az utazó dalba önti bús életét.
A tó mellett eddig nesztelen békahad csendes kánonba kezd, így kísérik szomorkás énekét.
Ekkor egy csillag elindul lefelé a sötét éj egén, s szétszakadt darabjaival szórja a krátertó felszínét. Halványan pislákol ezernyi égitest töredék a tengerszem fekete fenekén. Várják, felragyoghatnak-e egyszer még?
Néha találhatsz egy-egy ilyen csillag darabot, olyankor még egyszer utoljára fölragyog, ha figyelsz, a vándor muzsikáját hallhatod.
Én is egy ilyen égitest szilánk vagyok, s szívem smaragdzöld templomának énekét dúdolgatom.
Hozzászólások