Mindenki hallott már Marilyn Monroe-ról, az is, aki egy barlangban tengeti mindennapjait a semmi közepén. A platinaszőke világsztár életének és halálának körülményeit rengeteg kérdőjel övezi mind a mai napig, konteók százai röpködnek emléke fölött. Nem csoda, ha Joyce Carol Oates 1999-ben a filmcsillag hányatott sorsáról írt életrajzi esszenciákkal átitatott könyvet, ami remek alapanyag Hollywood számára- gondolná a néző- azonban a Netflixen nemrég bemutatott filmnek mintha beletört volna a bicskája. Kritika.
Andrew Dominik nem az a rendező, aki ontja magából a nagyjátékfilmeket, hiszen a Szöszi mindössze az ötödik ilyen alkotása. Kicsit olyan rendező ő, aki kizárólag az atombiztos projektekbe hajlandó belefogni, múlandó sikerhez nem adja a nevét. Az előzetest látva már rosszmájúskodtam magamban, hogy nagyon nagyot kell dobbantania a filmnek ahhoz, hogy egy ilyen fényesen csillogó sztárt hitelesen tudjon megjeleníteni, hiszen hollywood első szexszimbólumának sztorijáért eddig nem véletlenül nem kapkodtak a filmesek. Túl sok a bizonytalanság, az összeesküvés-elmélet a néhai idol körül, amik égisze alatt nehéz a valósághoz hű életrajzi filmet letenni az asztalra anélkül, hogy hangosabbak legyenek a kritikák, mint az elismerések.
A film- azon túl, hogy a mondanivaló szájbarágása érdekében elégedetten lubickol a fikcióban – megrágja a nézőt és széles mosollyal az arcán köpi ki 2,5 óra után. Végig kell nézni Marilyn végeláthatatlan szenvedését, ami után nincs válasz, nincs új infó. Csak a nyers, csontig hatoló fájdalom.
A főhős Norma Jeane Mortenson, alias Marilyn Monroe, Hollywood első platinaszőke szexikonja, akinek a közvélekedés szerint a lába előtt hevert az egész filmipar. A film első szekvenciája erősen nyit, a kislány Norma Jeane és édesanyja, Gladys kapcsolatát dobja le a rendező a néző elé, melyből kiderül, hogy súlyosan bántalmazó közeg jutott gyermekkorában Normának. Az egyik jelenetben anyja megpróbálja megölni a kislányt, aki a szomszédokhoz szalad segítségért.
A 4:3-as képarány és a színek hiánya tökéletesen illeszkedik ehhez a borongós, testi és lelki sebekkel tűzdelt világhoz, azonban azután, hogy Norma Jeane – úgy, hogy vannak szülei- az árvaházban találja magát, hirtelen ugrunk egy nagyot és rögtön Marilynnel találjuk szemben magunkat.
Marilyn már rövid, platinaszőke tincseket visel, szemét egy határozott tusvonallal, alakját karcsúsított kosztümökkel hangsúlyozza. Az első castingja, amibe a rendező beemeli a nézőt rögtön a „szereposztó díványon” indul, és könnyek között ér véget. Innentől kezdve ezt látjuk a játékidő hátralévő részében.
Hollywood férfiak uralta világában csupán egy darab, esztétikusan tálalt húst jelent a színésznő, akinek tehetségére senki sem kíváncsi, pusztán arra, hogy mi van a ruhája alatt. Épp ezért – érthetően – egyre nagyobb teher lesz számára híres alteregója, aki csak csillogó köntösbe bújtatott szenvedést hoz neki, boldogságot semmiképp.
Az a mértékű fájdalom és bántalmazás, amit a rendező a néző elé tár, bizony képes megfeküdni az ember gyormát. Az erőszakkal elvégzett abortusznál, konkrétan Marilyn méhszájából néz a kamera- és általa a néző- vissza az orvosra, de azt is részletesen bemutatja az alkotó, hogy hogyan verte egykori boxoló férje a filmcsillagot, és hogyan vetél el egy esést követően a tengerparton.
Az apakomplexus is nagy hangsúlyt kap a filmben. Az idealizált férfikép, aki sosem volt jelen az életében minden kapcsolatára rátelepszik. Unásig ismételteti a rendező a főhőssel az „apuci” becenevet élete férfijai esetében, ami miatt inkább forgatja a szemét, mintsem sajnálja a nézőa karaktert. Az abortuszok és vetélések okozta traumát is egyenletesen tartja a cselekmény felszínén az alkotó, szinte már a nézőnek is fáj az újabb és újabb pofon az élettől.
A képi megoldások képesek beszippantani az embert, de azok váltogatásában nehéz rendszert felfedezni. Ana de Armas játéka mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Tökéletesen adaptálta az egykori ikon minden rezdülését és gesztusát, bizonytalanul suttogó beszédstílusát, és a nagy, fájdalommal teli tekintetét, melyet vörösre festett ajkain húzódó mosollyal próbált ellensúlyozni. Azonnal elhisszük, hogy a 60-as évek legnagyobb sztárja néz velünk gyámoltalanul farkasszemet a képernyőn keresztül.
A Szöszi nyers és mélyrehatoló film. Nem pont olyan, mint amit az előzetes alapján várt a néző, attól sokkal felkavaróbb.
Kicsit olyan, mintha a rendezőt túlnőtte volna az általa megálmodott koncepció, így a végére elszabadult a történet.
Életrajzi filmnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, fikciónak viszont túl sok a kapcsolódási pontja a valósággal. A kettő közötti határmezsgyén próbál egyensúlyozni, ám a végére megbillen és lezuhan, magával rántva a nézőt is, aki csak a szenvedés és gyomorforgató bántalmazás emlékével tudja kikapcsolni a tévét, feloldozással semmiképp.
Hozzászólások