2021. október 24-én Csuja Imre önálló estjét láthatta a Páholy Lakásszínház és Irodalmi Szalon közönsége. A telt házas esemény előtt volt lehetőségem néhány percet beszélgetni a hajdúsági származású Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művésszel. Interjú.
Színházi és tévés múlttal hogy áll a magyar nóták éneklésével?
Én kölyökkoromban átitatódtam versekkel, énekekkel. Nagyanyám a rádiójában csak magyar nótákat hallgatott. Magam is szeretem, hiszen gyönyörű magyar nóták vannak. Tulajdonképpen azok is versek, csak meg vannak zenésítve. Egy színész számtalan esetben arra kényszerül az írók által, hogy ha már az író nem képes kifejezni magát prózában, akkor megénekelteti a színészt. Nagyon sok zenés előadásban volt már részem és most az Örkény Kertben, az Örkény Színház évadnyitó műsorában éneklünk. Volt már, hogy angolul énekeltem a My Way-t (a Frank Sinatra-dalt – a szerk.) vagy Louis Armstrong What a Wonderful World című számát, de volt olyan is, hogy Bródyt. Most az idén egy magyar nótát énekeltem. Kiderült, hogy tetszik nekem és, hogy tudnám is csinálni. Tordai Zoltán azt mondta, ezt érdemes fejleszteni.
Az Örkény István Színházzal régebbóta tart a kapcsolat, mint előtte az összes többi színházzal. Ennek mi az oka?
Ez most hosszabb távú, igen. Mácsai Pál nagyon jó igazgató, szeretek is vele dolgozni, mint rendezővel és hát ami a legnagyobb dolog, hogy nagyon jó szeme van ahhoz, hogy hogyan állítson össze egy társulatot. Csupa-csupa tehetséges kollégáim vannak. Idősebbek, fiatalabbak, hasonló korombeliek is. Csodálatos színdarabokat, szerepeket játszunk az Örkényben most már 18 éve.
Előtte viszont a Csokonai Színházban is dolgozott.
Itt is voltam két évet, előtte Pécsett voltam három évig, aztán átmentem Egerbe egy évre és onnan mentem el a fővárosba, az Arany János Színházba. Ott voltam négy évig és ahogy az megszűnt, szabadúsztam.
A rengeteg színház mellett folyamatos szinkronmunkái és tévésorozatai vannak. Ha most idejönne valaki és azt mondaná, hogy valamelyiket muszáj elhagyni, melyiket lenne a legnehezebb elengedni? Lehet-e sorrendet állítani?
Ha valaki ilyet kérne, az színészgyilkos. Nekem az a speciális helyzetem van, hogy én ezt mindet csinálhatom. Hol egyiket, hol másikat, de mindet csinálhatom. Nekem így kerek a színészi pályám, hogy a szinkrontól a versmondásig, a rádiókabarén keresztül a rádiójátékokon át, a film és a színház. Ez így kerek színészi pálya. Ez olyan mintha azt kérdezné, melyik ujjamat vágnám le. Mindegyikre szükségem van.
Nyilván vannak olyan színészek, akik valamelyiket kevésbé szeretik vagy, de ezek szerint az Ön esetében ez az egész.
Mindegyik területbe belekóstolhattam és mindegyikre ráfordítottam sok energiát. Például a szinkronba sok energiát kell fektetni, hogy megtanulja az ember. Kell hozzá ritmusérzék, kőkeményen meg kell tanulni ezt a szakmát. Én két évig jártam tömegezni. Majd megkaptam az első epizódszerepet, aztán rá egy hétre az első főszerepet. Peter Ustinov hangja voltam a Quo Vadis-ban, Nero-t játszottam. Éppen beszélgettünk egy kollégámmal, aki azt mondta, hogy ő nem is szeret és nem is tud szinkronizálni. Valahogy neki kimaradt a fiataléveiben a szinkron és ezáltal nem is mer szinkronizálni. Tehát ez egy olyan szakma, amit meg kell tanulni, amellett, hogy az embernek van hozzá érzéke és színészileg jól képzett.
Sokáig Al Bundy volt az a karakter, ami nagyon sok évig ment, mindenki találkozott vele. A mai napig él a jelenség, viszont megosztó karakter a suttyósága, egyszerűsége miatt.
Szélsőséges figura. A műfaj meg pont azért jó, mert semmit nem kímélnek, se Istent, se embert és egymást sem. És lankadatlan hülyék, de azért a vége mindig az, hogy együtt felmennek aludni. Közben meg a szatírának minden elemét kihasználják.
Van olyan akár szinkronban, akár máshol, hogy egy karakterrel nem tud azonosulni, ezért nem vállalja? Vagy bármire rá lehet hangolódni és elfogadni, hogy meg kell csinálni?
Volt egy szerep, amivel semmit nem tudtam kezdeni és a rendező sem tudott engem rávezetni. Az egy szereposztási tévedés volt, amire közösen rájöttünk a rendezővel a helyszínen. Próbálkoztunk egy órán keresztül és sehogy sem illett az én hangom a figurához és akkor közösen beláttuk, hogy ezt engedjük el. Erre mást kell hívni, nem engem.
A most futó önálló estjében Babits is téma. Milyen a viszonya a költővel?
Tizenegy éve mondom a Jónás könyvét. Ez sokat elmond.
Sok ismerősöm van, akinek a középiskolai évek alatt nem tartozott a kedvencek közé Babits, de az évek teltével fontosabbá vált.
Babits egy elég nehéz költő, nagyon oda kell rá figyelni. De ha megfejti az ember és ha van hozzá türelme, akkor csodálatos zseni. Olyan mint Ady.
Adyval kapcsolatban is volt korábban önálló estje.
Igen, a saját estemben most is van egy 20-21 verses Ady-blokk. A Páholy vendégei is kapnak ebből egy ízelítőt.
Nekem azt mondta a magyartanárom, hogy Ady a legnagyobb. Ez belém égett és a mai napig így látom én is. Egyet tud ezzel érteni?
Ő kőkeményen a népköltészeten nőtt fel, Aranytól Petőfin át és még sorolhatnánk. Csak aztán ő ezeket felhasználva túlemelkedett. Nem véletlenül van az, hogy ő nem mindig versről vagy költeményről beszél, hanem dalról. Ez a népdalból is elmentett sok mindenség, meg hát a műveltsége, kulturáltsága túlemelkedett ezen. Ott van minden egyes versében a vehemenciája. Nem lehetett egy egyszerű figura.
A kortárs költészettel mennyire tartja a kapcsolatot? Van esetleg olyan szerző, aki közel áll Önhöz?
A közeli mátészalkai költő barátom, Kürti László, akinek évekkel ezelőtt, még a pandémia előtt a saját estemen belül csináltunk egy felolvasó estet az ő verseiből. Egyszer megkeresett, hogy szeretné ha három-négy versét elmondanám online. Akkor ismerkedtünk meg. Éppen Pesten járt, leültünk beszélgetni és akkor átbeszéltük a verseit és ebből lett egy sorozat.
Mit jelképez Ön számára Debrecen és a debreceni kulturális élet?
Én itt készültem fel a főiskolára még annak idején az úgynevezett Debreceni Színjátszó Stúdióban Pinczés Istvánnal, Rencz Antallal, Varga Magdával. Utóbbi egy fantasztikus operaénekesnő volt. Egy éven keresztül megtanultam tizenöt monológot a három helyett, három volt a kötelező. Elsőre felvettek a főiskolára. Egyébként Debrecennek nagyon sokat köszönhetek. Debrecenben tanultam meg az alapokat, aztán amikor ideszerződtem két évadra, akkor nagyon sok szép szerepet játszottam. Meghívtak zsűribe versmondóversenyekre iskolásokhoz. Pezsgett az irodalmi élet a színház mellett. Szóval nekem nagyon jó emlékeim vannak. Hajdúnánási vagyok, be-be jártunk Debrecenbe színházba, ezért-azért, rokonokhoz. A kisvárosi élet után ez egy nagyobb lélegzetű város volt mindig, jó volt ide bejönni. Megdobban az ember szíve mai napig, pedig rengeteget változott a város. Azóta fejlődött a közlekedési rendszere, épült-szépült. Helyenként már rá sem ismerek, néha azt sem tudom hol vagyok. Debrecen az embernek a szíve csücske. Itt kaptam megyei Prima Primissima díjat. Mindenféle dolog ideköt, Hajdúnánás után a második szülővárosom.
A Páholyról:
Hozzászólások