A ZeneTheatrum (új nevén oDEon-Zenetheatrum) és a Páholy Lakásszínház évek óta a debreceni kulturális élet meghatározó helyszínei, ahogyan az ezeket a helyeket kulturával és élettel megtöltő emberek – Végh Veronika és Csáki Szabolcs – is megkerülhetetlen alakjaivá váltak a helyi művészvilágnak. Nemrég sikerült Veronikával személyesen találkoznom és az épp felújítás alatt álló Arany János utcai Páholyban beszélgetni egy tartalmasat munkásságuk eddigi mérföldköveiről, jelenéről és jövőjéről. És még sok minden másról.
Pár napja volt 21 éve annak, hogy saját szervezésben, rendezésben produkciót mutattatok be Debrecenben.
Így van. 2000. május 21-én mutattatta be a ZeneTheatrum az István, a király című darabot. Akkor, 24 évesen összeszedtük a legtehetségesebb embereket Debrecenben. Egy hatalmas nagy börzét csináltunk a városban. Csatlakoztak hozzánk a Csokonai Színház, a Kodály Kórus és a Főnix Néptáncegyüttes tagjai és persze rockénekesek meg musical színészek. Az előadás akkora siker volt, hogy a mai napig is emlegetik. Ha újra színpadra állítanánk, semmit nem változtatnánk rajta. Sem a rendezésen, sem a koreográfián, sem a szereposztáson. Nagyon-nagyon büszkék vagyunk rá, az pedig nagyon ritka, amikor a nézők emlékeznek egy 21 évvel ezelőtti bemutatóra. Tapasztalatból mondom. Sokszor arra sem emlékszem, hogy a múlt évben milyen darabokat láttam.
Akkor már tudtátok, hogy ez nem csak ilyen „néha csinálunk valamit” dolog lesz, hanem ettől rendszeresebb lesz, vagy ezt ennek a sikere hozta meg?
Az első perctől saját színházban gondolkodtunk. Szabolcs ekkor már a Vasutas Musical Stúdió tagja volt, Sári Évivel, Keresztes Tomival, Balogh Janóval, Koroknai Árpival, Serbán Attilával, Szabó Mátéval játszott együtt. Egy rendkívül jó csapat volt, sok híres musicalt színpadra állítottak, párhuzamosan pedig ment az egyetemi színpad. Akkor már évek óta a színház volt a mindenünk, a színház varázsában éltünk, próbáról próbára. Aztán jött a gondolat, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy saját színházat. Ugye ilyenek a fiatalok: összeálltunk a haverokkal, hogy megváltsuk a világot, jöhet az országos hírnév és minden más. Tele voltunk tűzzel, lánggal, energiával, csak ugye a tapasztalat hiányzott. Lényegében akkor vált komolyabbá a kapcsolatunk egymással és a színházzal is, miután megvolt a premier. Aznap este álló vastaps köszöntött minket, teltház előtt játszottunk a Lovardában. Aztán a második előadást nem hirdettük már meg újságban, kialakult nézőkörrel sem rendelkeztünk kezdő színházként, összesen jöttek vagy kilencvenvalahányan. Ekkor még nem volt internet és mobiltelefon sem (csak a kiváltságosoknak), nehézkesen ment a szervezés. Negyvenhárom ember szerepelt a darabban, tehát anyagilag nagyot buktunk rajta. Úgyhogy akkor Szabolccsal összeházasodtunk és a menyasszonytáncból kifizettük, amit kellett. Ekkor már hat éve dúlt a szerelem, szóval nem lehet az esküvőt csak az István, a királyra fogni. (nevet)
Nagyon termékeny előadás volt ez, 17 szereplőből (a táncosokat leszámítva) hétnek született a következő évben kisbabája, az egyik Benedek volt, aki most már a Színművészetire jár. Az apja nyomdokaiban, mind külsőleg, mind belsőleg. Itt kezdődik a mi történetünk. Többen mondták, hogy azóta sem volt Debrecenben ekkora robbanás, amikor fiatalok önerőből, önmaguk szervezésében olyan nagy dolgot csináltak, amire az egész város felkapta a fejét. Az ember ilyenkor nagyot küzd: álmatlan éjszakák, átdolgozott hetek, hónapok szabadnap nélkül, rengeteg megoldandó helyzet, stressz…. De ha kitartasz, akkor egész életedre megmaradhat, amit létrehozol. Nagyon könnyű lepattanni valamiről, ha nehézségekbe ütközik az ember. Ám ha az ember végigcsinálja és a legvégén nem azt mondja, hogy soha többet, hanem azt, hogy na jó, mikor kezdhetem újra – a mi esetünkben mi legyen a következő előadás -, akkor ez az ő útja. És szerintem ez az élet értelme is: megtaláld az utad és maradj is meg rajta.
A ti belső motivációtok egyébként ebben az elmúlt 21 évben változott? 2000-ben meg akartátok mutatni, hogy anyagi támogatás nélkül is képesek vagytok különlegest és minőségit létrehozni. Ma is ugyanez vezérel vagy ma már más a motiváció?
Mindig az, hogy van egy darab, amit meg akarunk csinálni. Amibe beleszeretünk, amiben benne akarunk lenni. Meghallunk egy zenét vagy látunk valamit és teljesen belelkesülünk. Úgy gondoljuk, ezt a nézőknek is meg kell mutatni. Az nem változott, hogy imádunk próbálni, imádunk a kollégákkal együtt színpadon lenni. Esténként mindig sétáltatjuk a kutyát Szabolccsal. A bemutatók előtt mindig a nézőkről beszélünk közben, hogy látjuk őket a nézőtéren, hogy fog nekik tetszeni, mekkora siker, mekkora taps lesz majd. Az motivál minket, mennyire fognak örülni a nézők, a barátaink. Mert a színházak többségével ellentétben nekünk nem a szakma a fontosabb, hanem a Néző. A másik, ami fontos, hogy mennyire jó a csapat akivel együtt dolgozunk, mennyire jó együtt lenni a színpadon. Saját produkciókba is csak olyanokat hívunk, akiket nagyon szeretünk emberileg is. Visszatérve a nézőkre, én úgy vagyok vele, hogy ha megtisztel engem egy ember és eljön hozzánk, akkor én ezért olyan hálás vagyok, hogy a legtöbbet szeretném neki nyújtani. Ezért alakult ki a Páholyban az előadást követő beszélgetés és a fogadás. Hálából. Ráadásul én gyűlölöm az unalmat, egy percig sem bírom. Az idővel nem szabad hazardírozni, ugyanis visszafordíthatatlan. Ha te pedig rákényszerítesz egy embert arra, hogy beüljön az előadásodra 2-3 órára és azt unja, az egy emberiség elleni vétek. Mi így is kezdtük el hirdetni anno az előadásokat, hogyha egy percig is unjátok az előadást, akkor visszafizetjük a jegy árát. Ha hívunk is egy darabot, mindig megnézem előtte és a nézőim fejével gondolkozom. Tudom azt, hogy kinek milyen darab való, figyelek arra, hogy jól érezzék magukat a nézőim. Akár hatvan, akár háromszáz néző, de akkor is kell rájuk figyelni.
Mit jelent számotokra a ZeneTheatrum név?
1999 telén találtuk ki. Nem a legjobb, nehéz leírni, de kellett egy név, hogy hivatalosan is megalakuljunk és ez jött. Akkor még csak saját bemutatókban, musicalekben és rockoperákban gondolkodtunk. Amúgy ez a név mára már teljesen összeforrt velünk. Szoktam hallani, így is hívnak minket Szabolccsal: a Zeneteátrumosok. Két és fél éve pedig a Debreceni Egyetemhez csatlakoztunk, és felvettük az oDEon nevet elé. Így hívják az új Egyetemi Zenés Színházat, ahol végre otthonra leltünk. Most már van egy csodálatos játszóhelyünk. A 18 év kemény munkáját, állandó létbizonytalanságát megkoronázta az az épület. Biztonságra leltünk. Nagyon szeretjük, számunkra a lehetőségek tárháza. Még remélem sokáig játszunk majd ott. A színházi „otthonunk” melege sok új dologhoz ad lendületet.
Honnan jön az inspiráció egy-egy új darabhoz?
Elmesélek egy történetet: 27 évesek voltunk, amikor kitaláltuk, hogy megcsináljuk a Hairt. A tízediken laktunk. Életemben először és utoljára eperlekvárt főztem – fehércsokis eperlekvárt. Ekkor felcsendült a rádióban a Hair zenéje. Elkezdtünk eperlekvár-főzés közben énekelni és táncolni, egy fél évre rá meg színpadra állítottuk a darabot. Ugyanez van most is. Ez nem változott. Ha megfog valami – mert meg akarjuk mutatni -, akkor ugyanazzal a vehemenciával megyünk neki, csak profibb módon. A szenvedély, az a belső izzás mit sem változott, csak megtanultuk kezelni, befogni és helyes mederbe terelni azt a rengeteg energiát és életörömöt, amely feszít minket.
A színház megtanított bennünket a jelen fontosságára. Amikor színpadon vagy, nem gondolkozol azon, hogy mi lesz holnap vagy ki bántott meg tegnap, hanem azon vagy, hogy itt és most kell a legjobbat kihozni magadból, és közben élvezni a pillanatot. Én nagyon ritkán vagyok szomorú, mert igyekszem folyamatosan a jelenben lenni. Nem engedem, hogy piszkáljon a múlt és nem izgulok a jövő miatt.
Ez eléggé carpe diem.
Muszáj. Ebben a szakmában nagyon sok mindennek vagyunk kiszolgáltatva. A pandémia ezt aztán jól megmutatta. Valamint arra is megtanít a szakma, hogy nem szabad komolyan venni magunkat és egymást. Akkor nincs semmi probléma.
Ti mit tudtatok kihozni az elmúlt időszakból?
Imádtuk a pandémia minden percét. Amikor egy premier előtt be kellet zárnunk egyik napról a másikra, csak arra fókuszáltunk, hogyan hozzuk ki a legjobbat belőle. 20 évig nem voltunk szabadságon, 20 évig csak a színháznak éltünk, bevonva a gyerekeket is. A kényszerpihenő alatt olyanokat csináltunk, mint azelőtt mondhatni soha: társasjátékoztunk, közösen megterített asztalnál ettünk, a család összeült. Ilyen nálunk nem nagyon volt addig, csak a nagyszülőknél ünnepnapokon. Rászoktunk a kockapókerre, együtt voltunk a gyerekeinkkel, beszélgettünk civil dolgokról és sokat írtunk. Mesét, regényt, színdarabot. Szerintem ez az igazi carpe diem: ha ezt adta a sors, akkor ez van. A kezdeti sokk után pár napon belül kialakítottunk egy olyan életet, ami erre korlátozódik és ebből igyekeztünk kihozni a legjobbat. Amikor vége lett és elkezdtünk újra beszélgetni a színészekkel, akkor éreztem meg, hogy mennyire is hiányzott a színház. De a pandémia közben eltemettük magunkban, bármennyire is furán hangzik ez. Nem gondoltunk rá, hibernáltuk magunkat, így átvészeltük épp lélekkel. Nekem még szülési szabadságom sem volt, mint a legtöbb anyának. Két héttel a szülés előtt premierünk volt, két héttel a szülés után már táncórát tartottam. Ezt úgy éltem meg, mint egy jól megérdemelt GYES-t. (nevet)
Most viszont ott tartunk 2021 májusában, hogy heteken belül visszatér az élet a Páholyba.
Nagyon jó lesz, az első az ugye a Tankcsapda meg a Mucsiék. Kapa (Mucsi Zoltán – a szerk.) nemrég nyilatkozta, hogy előtte nem ismerte a Tankcsapdát, csak megfenyegette őt a zenekar, hogy megverik, ha nem szerepel az új videóklipjükben. Ezt a híradóban is lenyilatkozta. Azt mondta, külön-külön lenyomná a Tankokat, de hát sokan vannak. Kíváncsi vagyok rá, hogy reagálnak majd erre Lukácsék, akik szintén részt vesznek a Nyitóelőadásunkon. A Páholyban mindig történik valami plusz. Ezért vagyunk mi több, mint színház. Ez egy nagyon izgalmas estének igérkezik szerintem, örök élmény a nézőknek és a művészeknek is.
Újdonság mostantól, hogy könyvbemutatókkal kötjük egybe a monodrámákat. Ezzel egy Irodalmi Szalon funkciót is kap a Páholy Lakásszínház: egy könyvből készült előadás után beszélgetünk az íróval, színésszel, rendezővel és utána dedikálásra is sor kerül. Több ilyen előadás van tervbe véve. Június 22-én például Dániel András lesz a vendégünk, a népszerű Kufli sorozat írója. A Kicsibácsi és Kicsinéni című könyvéből készült előadást láthatják a nézők a Nézőművészetisek előadásában.
Sűrűsödnek is az előadások?
2019 novemberében tizennégy előadásunk volt, szóval relatív. Azt hittem, hogy nehezebben fognak visszajönni a nézők, főleg, hogy védettségi igazolványhoz van kötve. De az első négy estére már el is fogytak a jegyek. Személyesen tartom a kapcsolatot minden kedves Nézőnkkel és azt írták, hogy alig várják már, hogy jöhessenek hozzánk. Mert nem csak előadásra jönnek, hanem hozzánk is vendégségbe.
Igen, mert itt nem csak nézők vannak.
Hanem nézőbarátok is.
És nem csak közönség van, hanem egy közösség is. Mennyire volt cél, hogy visszatérő nézők legyenek, akik barátok is lesznek?
Nem volt cél, amikor színházzal kezdtünk foglalkozni, de valahogy így alakult. Sokan megpróbálták már szerte az országban leutánozni a Páholyt. Ez számunkra megtiszteltetés, mert ha példaként szolgál valami, az mindig azt jelenti, hogy jó úton jár a dolog. De vagy nem úgy sikerült, vagy nem is sikerült hasonlót létrehozni. Többen kérdezték, hogy mi lehet a titka a Páholy sikerének, és gondolkoztam is ezen. Szerintem a személyiségünkből fakad, meg hogy ezt egy igazi család csinálja, apa-anya-gyerekek, sőt egy kutya is, akik egy az egyben magukat képviselik. Biztos, hogy van, akinek nem jön be ez a dolog, nem mindenkinek szimpatikus ez a fajta színházi közeg, de aki minket megszeret, a családunkat, az rendszeresen visszajár. A Páholyban ugyanazt kapják a nézők, ami nálunk otthon is van. Nagyon sok energiát vinne el estéről estére valamilyennek, másnak lenni. Mindenki nagyon önazonos, a gyerekek is. Ez a jellemünkből fakad. A rendszeresen hozzánk járó nézőket már név szerint ismerjük.
Hogy látod a Páholy idei nyarát és úgy eleve a nyaratokat?
Olyan július 10-ig. De ez nem azért van, mert tovább nem lesz programunk. Megyünk a Dzsungel Könyvével a Nagyerdei Szabadtérire, utána azt próbáljuk. Aztán beindul az Odeon Fieszta, (Fiatalok, Egyetemisták Színházi Találkozója – a szerk.), ami egy többnapos fesztivál lesz az Odeonban meg az Odeon parkban. Eddig több, mint harminc produkció van nálunk terítéken és ezek mindenfélék: monodráma, musical, kortárs táncszínház, beszélgetések, tantermi előadások, minden lesz benne. Nem lesz olyan művészeti ág, ami ne lenne képviselve, mert pont az a lényeg, hogy mindenki találjon kedvére valót és mindenki férjen be valamelyik előadásra, ezért többször duplázunk. Egy szabad hetünk lesz egész nyáron. Ahogy lemennek Benci vizsgái a színművészetin, utána lelépünk néhány napra. Az lesz a mi hetünk. A Jósvafői Szabadtéri Fesztivált is csináljuk már évek óta, az is lesz természetesen idén. Oda Debrecenből is sokan eljönnek már, gyönyörű helyszínen van. Minden évben egy kb. kétszáz fős közönség összejön, ott vagyunk egy hétig. Előtte összerakunk egy darabot, amit bemutatunk szombaton.
A meghívott előadások bemutatójának napja minden alkalommal ünnep számunkra. Többnyire a színész barátainkat hívjuk meg egy-egy előadásukkal és a Nézőbarátainknak mutatjuk be. Olyan ez, mint amikor várod, hogy a haverokkal bulizz egyet, csak nálunk kicsit tartalmasabb ez a buli. Színháztörténészként sokat kutatom a régi színházi életet, a magánszínházak kialakulását. Anno egy színházi előadás okot adott arra, hogy összejöjjenek az emberek és a szünet hosszabb volt sokszor, mint az előadás. A színház egy társadalmi esemény volt, és én mindig is hasonlóra vágytam. Előadás után, aki teheti ott marad, beszélgetünk, nevetünk…sokszor van, hogy éjfélig is maradunk.
Ez az elmúlt 5-6 évben odáig fejlődött, hogy – mint említetted korábban egy magánbeszélgetésben -, meg tud változni a folyásirány: nem Debrecenből megy el az ember a fővárosba valamilyen exkluzív, kulturális tartalmat fogyasztani, hanem a pestiek jönnek ide.
Sőt, nem is csak a fővárosból. A nyitóelőadásunkra például Bécsből is jönnek. Szóval átléptük az országhatárt. Volt már vendégünk Szentgotthárdról, Sopronból, Győrből, Budapestről is. Miskolcról és Nyíregyházáról meg rendszeresen járnak hozzánk. Már nem lepődök meg rajta, de még mindig nagy boldogsággal tölt el, hiszen ezeket az előadásokat Budapesten is meg lehet nézni, de nálunk mindig azt mondják, hogy a Páholyban többet kapnak.
Gondolom ez egy nemes cél, hogy ezt a pozíciót erősítsétek, hogy felkerüljetek a térképre.
Megmondom őszintén, engem csak az érdekel, hogy én jól szórakozzak, meg a nézőbarátaim is így érezzenek. Én soha nem csináltam semmit azért, hogy bekerüljek valahová, mindig csak az mozgat, ami lelkesedéssel tölt el. Annyira önző vagyok – ezalatt azt értem, hogy szeretem magam -, hogy például nem iszom egy korty alkoholt sem, mivel nem kedvelem az alkohol ízét. Mindenki megvan döbbenve ezen. Ha finom lenne, biztosan innék, de nem finom, így nem iszom. Inkább egy szörp. Régen kulturális szempontból unatkoztam Debrecenben, így indult a Páholy is. Arra nem volt időnk, hogy elmenjünk Budapestre megnézni egy-egy előadást, ezért eldöntöttem, hogy elhívom őket, így meg tudom nézni. Közben pedig bulizunk. Nem az volt a motiváció, hogy egy exkluzív lakászínházat akarok létrehozni. Olyan embereket hívok, akiket szeretek, akik érdekelnek, akikért rajongok. Igazi rajongó típus vagyok, rajongok a művészetekért, a színházért. Már egész gyermekkoromban az volt, hogy régi magyar filmeket néztem. A korosztályom többségének fogalma sem volt róla, ki az a Turay Ida vagy Páger Antal, de én az összes filmjüket kívülről tudtam, rajtuk nőttem fel. Hatévesen már színházat csináltam, a karácsonyi ajándék az volt a szüleimnek, hogy írtam egy darabot, versek, ének, minden. Az négyéves öcsém volt a táncosom, színészem, aki tütü szoknyába énekelt és táncolt a karácsonyfa körül. Az volt a karácsonyi ajándék, hogy szórakoztatni akartam a szüleimet. Ez az alapvető attitűdöm. Azt akarom, hogy jól érezze magát az a 60 vagy 300 vagy több ezer ember a Főnix Csarnokban, aki eljön egy előadásunkra. Ők számítanak. Nem az, hogy mit mond a szakma. Az engem nagyon nem érdekel. Amúgy jót mond. Scherer Péter például egyszer azt mondta, hogy a Páholy európai szintű. És ő tudja mit beszél, mert bejárta egész Európát, több száz játszóhelyen fordult meg. Nekem annyi számít csak, hogy amikor elmennek a nézők az este végén, azt mondják: Köszönjük Veronika, ez egy jó este volt.
Akkor te nagyon háziasszony típus vagy.
A szó mai értelmében nem. Amikor Szabolcs megkérte a kezemet, mondtam, hogy oké, hozzád megyek, de én nem főzök és takarítok. Azt mondta, hogy jó. Ezt azóta is betartom. Nem árultam zsákbamacskát, azóta sincs semmiféle ilyen irányú elvárás felém. Elmegy vele az idő és ennél sokkal klasszabb dolgokat lehet csinálni. Ott a főzés: egyszer kipróbáltam, nem éri meg. Megveszed, megfőzöd, megeszik húsz perc alatt és után még ott a mosatlan is. Egyébként nagyon finoman főzök. Amikor egyszer kipróbáltam finom lett. Én inkább azt mondanám, a klasszikus értelemben vett háziasszony vagyok. Vagy úgy is mondhatnám a ház úrnője. Régen ez egy főállás volt. Az, hogy ennyire társasági ember vagyok, az nagy mértékben betudható a származásomnak is, amely nagyon összetett. Orosz és arab vér is csörgedezik bennem. Fadlallah el Hedad Mihály – akiről Nyáry Krisztián is ír az egyik könyvében – az ükapám. Ő alapította a bábolnai ménest, múzeum is őrzi az emlékét. Ferenc József császárnak volt a jobbkeze, az életéből musical is született. Mondhatni a vér kötelez.
És honnan van ennyi energiád? Ezt is örökölted?
Nekem hat óra alvás elég a regenerálódáshoz. Ha úgy érzem, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól, akkor hét óra alvással tudom teljesen feltöltődve kezdeni újra az egészet. Amikor bemutattuk a Főnix Csarnokban a Diótörő 2.0-át, akkor három nap alatt nyolc órát aludtunk. Kétszer lement a darab, főszerepet játszottunk Szabolccsal, utána még szétszedtük a díszletet, meg a színpadot és hajnal négyre értünk haza. Másnap reggel a kávé mellett már arról beszéltünk, jövőre mit kellene bemutatni. Ez az éltető elemünk. A kislányunk, Illangó mondta néhány éve, Disneylandben, hogy legalább ma ne legyen színházról szó, mert a hullámvasúton is azt beszéltük, hogy az előző nap látott Chicago musicalen mi mit változtatnánk. Minket csak ez motivál, érdekel. Olyan ez, mint a gyereknek a játék, sosem fáradnak el benne.
Vagy a zenésznek a hangszer.
Vagy az írónak a könyv. És ezért vagyunk nagyon szerencsések, hogy ezt sikerült kialakítani. És ebben sokan segítenek nekünk. Minket nem Isten, hanem a közönség hordoz a tenyerén. Segít a Debreceni Egyetem. El sem tudom mondani mennyit, azzal, hogy teret, lehetőséget, nézőket biztosít. De egyre több magánember is támogat minket. Szabó Ákostól, a Tranzit-Food Kft. vezetőjétől kaptunk egymillió forintot a pandémia alatt. Abból tudtuk felújítani a Páholyt. A Nézőbarátainktól is kapunk csoda-felajánlásokat. Így került például a birtokunkba egy páncéltőkés Bösendorfer zongora meg egy komplett századelős beidermeier szalongarnitúra. Őket Váró Kata, valamint Nagy Yvette és családja ajándékozta a Páholynak, hogy itt majd méltó helye lesz. Velük is úgy köttetett a barátság, hogy rendszeresen jártak az estjeinkre. Nagyon szerencsések vagyunk, amiért ennyire szeretnek minket és ilyen sokan segítenek. Az a minimum, hogy úgy háláljuk meg, hogy a lehető legkellemesebb estét szerezzük nekik. Minden elmúlik, de egy olyan este emléke mindig megmarad, amelyen igazán jól érezted magad. Na, azt nem felejted el. Mondhatni, emlékgyárosok vagyunk.
Meglátásom szerint te most boldog és elégedett vagy, de mégis nyughatatlan.
Mindenkinél van egy szint, ami felett már nem tesz boldogabbá a pénz vagy a külsőségek. Ha eléred ezt a szintet, de közben nem találsz valamit, ami boldoggá tesz, akkor be tudsz fásulni, be tudsz szürkülni és akkor kell megkeresni azt, amit igazán éltet. Egyszer meg kellett fogalmaznom, hogy nálam hol van ez a szint. Hát ott, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül megveszem az új könyvet, ami érdekel. Nem számít, hogy az előző ötöt még nem olvastam el. Egy reggeli műsorban egyszer azt mondták, akkor vagy boldog ember, ha azt csinálod, amit szeretsz. Annyi a feladatod csak, hogy keresd meg ezt a dolgot. Ezt 24 évesen hallottam és akkor ezen komolyan elgondolkodtam. Majd nagyon elkeseredtem, mert rájöttem, hogy mit szeretek csinálni: olvasni meg beszélni. Na, ebből hogy leszek én sikeres és gazdag? És most mégis ezt csinálom lényegében. Mert mindig kitartottam az álmom mellett. Akkor is, amikor ráfizetéses volt, amikor össze kellett táncolni a pénzt a színészek gázsijára. Akkor is kitartottam, amikor egyetemistaként Szabolccsal csak egy doboz joghurtra futotta. Nem volt gond, nem adtuk fel. Ma is megszokásból sokszor megfelezzük a lángost vagy a poharas fagyit. Aztán családot alapítottunk, úton volt Benci. Ekkor leültünk megbeszélni a jövőnket, keressünk-e normális, civil munkát és akkor nyugalomban, anyagi biztonságban élünk, ő elmegy dolgozni, én gyereket nevelek… vagy színházat csinálunk és bár teljes a bizonytalanság, de boldogság lesz az életünk. Úgy döntöttünk, együtt akarjuk a boldogságot megélni napi szinten. Ehhez csatlakoztak később a gyerekek, akik magántanulóként velünk élik a hétköznapokat, mert így kerek a mi világunk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eleinte nem volt könnyű, de szép lassan felépült az életünk, most pedig itt a jól megérdemelt jutalom. Ebben nincs titok. Rakj bele az álmodba húsz évet, napi 24 órát dolgozz rajta egy szabad nap nélkül és valóra válik. Bármibe belerakhatod ezt a mennyiségű munkát, biztos siker lesz az osztályrészed. Csak alázat kell hozzá és türelem. A mi sikerünk titka szerintem a szeretet. Az a szeretet, amit érzünk a színház iránt, egymás iránt, a néző iránt, a színész iránt. Sosem izgulok, ha felmegyek a színpadra, legyen az akár négyezer ember a Főnix Csarnokban. Ránézek a nézőtérre és elönt a mélységes hála. Ez az, ami éltet, nap mint nap. Ha már csak rágondolok a közönségre, akkor átjár az érzés. Ez pedig egy kölcsönös dolog: ugyanezt a hálát és szeretetet látom visszatükröződni a szemükben. Oda-vissza működik. Ez egy csoda, ami ott meg tud születni. Szeretni és szeretve lenni – főleg egy közösségben -, ebben rejlik a mi közösségformáló erőnk.
Interjú: Reszegi László
Páholy Lakásszínház a Facebookon.
oDEon-ZeneTheatrum a Facebookon.
Egy tavaly októberi oDEonos bemutató beszámolója:
Hozzászólások