Szinte még soha nem ültem azzal a gondolattal autóba, hogy bármilyen szörnyűség érhet utam során. Mindig tudtam, hogy én rendben vagyok, az autó kifogástalan, ész nélkül nem szoktam hajtani, sőt. Mától kezdve viszont jó ideig eszembe fog jutni egy szőke, kékszemű lány kába és ijedt tekintete.
Minden körülmény adott. 15 fok, ébredező napsütés, hajnali negyed hét. Forgalom alig, az út száraz, a sofőr józan és kipihent. A Bem tér körül utolér egyik kollégám, rám villog, s így megyünk kettecskén az egyetem felé a Simonyin. A Pálmánál megáll a villamos, a járdaszigethez már lassítva, fékezve érkezem, a zebra dugig, messziről látom, hogy meg kell majd állnom, ezért is fékezek már messziről. A villamos vonalába érve már pofátlanul lassan megyek, nincs hová sietni. Fokozott óvatosság kimaxolva.
(KRESZ: A vezetőnek fokozottan ügyelnie kell az úttesten
a) villamos megállóhelynél levő járdasziget és az ahhoz közelebb eső járda között áthaladó gyalogosok, a menetrend szerint közlekedő járművek megállóhelyéről az úttestre lelépő gyalogosok, az autóbuszra felszálló és arról leszálló gyermekek, továbbá
b) egyedül vagy csoportosan haladó (áthaladó) gyermekek, a koruk, testi fogyatékosságuk vagy más ok miatt saját biztonságukra ügyelni felismerhetően nem képes személyek
biztonságának a megóvására.)
Ahogy közeledek a villamoshoz, látom, már senki nem száll lefelé, világít az ajtók fölötti piros lámpa, sípol a vili, záródnak az ajtók. A vili végéhez érek, amikor egy fiatal csaj és a barátja eszeveszett sebességgel lerohan a villamos lépcsőjéről, szó nélkül az úttest közepére.
Satufék, életem filmje, rövid imádkozás, ijedt arcok, fejüket csóváló utasok, a csaj karja helyett saját fejét fogó udvarló, majd egy szépséges, de halálra rémült és mámorból öntudatra ébredő tizenéves lány tekintete. Megúsztuk. Sanszos, hogy centiken múlott akár az élete vagy egy örökös nyomorúság, de a Jóisten velünk volt. Nem volt balhé, nem volt kiabálás, mindenki ment tovább a dolgára.
Biztos vagyok benne, hogy nem csak az én belem remegett fél nyolcig. Ha rossz helyen találom el, gyakorlatilag mindegy a sebesség.
Isten látja a lelkemet, hogy nem akartam sem kinyírni, sem megnyomorítani senkit ma reggel. Börtönbe sem akartam kerülni, és azt sem akartam, hogy bele kelljen néznem a lány szüleinek szemébe a bíróságon, és azt sem akartam, hogy örökre megbélyegezzen ez a kicseszettül megértő és toleráns szűkebb és tágabb értelemben vett társadalom.
Merthogy esélyem nem lenne megértetni senkivel azt, hogy nem akartam, óvatos voltam, mindent megtettem, hogy ne történjen tragédia, de nem számítottam arra, hogy szélsebesen elém rohannak a fiatalok a semmiből.
Ha történt volna valami, s rossz helyen találom el ezt a lányt, soha a büdös életben senki nem mosná le rólam, hogy gyilkos vagyok. Pusztán azért nem, mert én voltam autóval, én gázoltam, szóval csakis én lehetek a hibás, „Az autósok mennek, mint az állat.” Ráadásul embereket berúgva, bedrogozva kinyírni csak híres színészeknek, vagy nagyon gazdag embereknek „lehet”, azoknak idővel elnézi a társadalom, s később tapsol nekik a képernyő előtt. Hozzájuk képest szerencsére én egy kis senki vagyok, nekem tehát legfeljebb azok a címlapok maradnak, hogy „megállóban gázolt az ámokfutó újságíró.”
Eszemben sincs azon vitatkozni, hogy ebben a helyzetben ki volt hibás, a hülyébb. Lehetek én is. Emberi sorsok eldöntésével viszont ezentúl sem akarok foglalkozni.
SKB
Hozzászólások