Don Quijote de la Mancha szokásától eltérően azon a reggelen nehezen ébredt, szemhéjait ólomsúlyúnak érezte, holott korábban mindig felületesen szendergett, már pirkadatkor felelt, akkor is, ha csak hajnalban nyomta el az álom. Most azonban egész más volt a reggel, a takaró forrón ölelte és hívta vissza az alvás csöndes birodalmába, a szája szegletében apró nyálcsepp indult el, és csontjai sem sajogtak, mintha új testben tért volna magához.
A bús képű lovag lassan eszmélni kezdett, s ahogy felemelte tekintetét, látta, hogy egy új világba érkezett meg, ahogyan azt megjósolták neki háromszáz évvel ezelőtt. Ahogyan a hősi erényekben vagy az örök szerelemben, úgy a lélekvándorlásban is hitt, csupán évszázadok kérdése volt, mikor és hol ölt újra testet kóborgó lelke.
Amint felemelte és szemügyre vette a kezét, nyilvánvaló vált számára, hogy jóval fiatalabb porhüvelyben indult új útjára, az ágyból kikelve a fali tükörhöz ment, s akkor szembesült huszonéves lényével. A fali naptár 1918. december 24-ét mutatott, s lassan ráébredt, ki is lett ő: Knapek Ede, az Újpesti Rákospalotai Atlétikai Klub, az URAK kapusa. Másodosztályú footballista. Tulajdonképpen nem lehetett eldönteni, hogy Don Quijote jött rá, hogy ő Knapek Ede, vagy a fiatalemberen villant át most először, hogy előző életében egy szélmalmokkal harcoló spanyol nemes volt. Nem ijesztő, csupán furcsa volt számára ez a kettősség, és mintha valamiféle melegség járta volna át a szívét, hogy végre találkozott korábbi önmagával. Ha mégis inkább La Mancha lovagja lett volna inkább hősünk, akkor sem bánta, hogy aznap védenie kell a Nyomdászok Testedző Egyesülete ellen.
Abban az évben ért véget az első világháború, és mInt a lapok megírták, már túl volt az ország a spanyolnátha tetőzésén, de még mindig sok halálos áldozatot követelt a világjárvány. Olykor az utcán estek össze, és lehelték ki az utolsót azok, akik elkapták az emberrel szinte pár óra alatt végző gyilkos kórt.
A nehéz idők ellenére mégis volt némi ünnepi várakozás a levegőben, amikor elindult a sporttelepre. Bár a járvány miatt az iskolák, a mozik és a színházak egy ideje zárva voltak, így is nyüzsgött a város, az üzletek és a házak ablakaiban sok helyen már látható volt a feldíszített fenyőfa, sült gesztenye illata illant elő a kapualjakból, és érezni lehetett a levegő vibrálásában, hogy bármelyik pillanatban hullani kezdhet a hó.
A mérkőzést szórványosan álldogáló szurkolók jelenlétében játszották le, a csődületet a spanyolnátha miatt megtiltották, csendőr vigyázott rá, hogy ne alakuljon ki tömeg, de ez a veszély egyébként sem fenyegette az URAK-Nyomdászok bajnokit. A szünetben 1-0-ra vezettek Knapek Edéék, a kapus kiváló robinzonádokkal óvta meg hálóját a góltól, biztos volt benne, hogy a második félidőben is nagy teher hárul rá, így ma egyszerűen nem hibázhat. S ha lefújja a bíró a meccset, a gyors fürdés után rohan menyasszonyához, Dorottyához, akivel együtt állítják fel az apró karácsonyfájukat.
A folytatásban sem tudott gólt lőni Knapeknek a félelmetes Schön-Bíró-Knappauer-Kovács I.-Kovács II. támadófogat, a kapus nagy formában volt, mindent védett.
Negyedóra volt hátra, amikor a kapuja mögött megállt Donkai Arnold, az URAK intézője.
– Ede, nagy a baj, Dorottya borzasztóan beteg – mondta kétségbeesett hangon a játék minden rezdülését feszülten figyelő kapusnak. – Rohanj hozzá minél előbb, azt mondják minden perc számít, annyira rossz állapotban van!
A kapus megfordult és dermedten nézett az intézőre. – Mi az? Mit beszélsz? – kérdezte elcsukló hangon.
– Dorottya nagyon rosszul van, elkapta a spanyol betegséget… Jelentsd, hogy megsérültél, és menj le, rohanj hozzá, mert óriási baj van!
– De mindjárt vége a meccsnek, nem hagyhatom cserben a csapatot, ezek jönnek ránk, mint a ménkű – mondta önmagának is bizonygatva a kapus, hogy maradnia kell a végéig, nem lehet kibújni a feladat alól.
– Csak nehogy késő legyen, Ede, ha látni akarod még szegényt… – fogta a fejét Donkai, és elment a kapu mögül.
Már csak kilenc perc volt hátra, Knapek egyáltalán nem tudott a játékra koncentrálni, ha lövés ment a kapujára, gépiesen vetődött ide-oda, valahogy mégis megúszták gól nélkül.
Amikor belépett a lakásba, akkor állapította meg az orvos a halál beálltát. Ede mezben, rövidnadrágban állt Dorottya ágya előtt, és nem jött ki hang a torkán. Térdre borult, arcát a lány hajába fúrta, és csendben zokogott.
Don Quijote arra ébredt az asztalnál, hogy a körmére égett a gyertya csonkja. Ősz haja és szakálla összekuszálódott. Hunyorogva nézett az ablakon beszűrődő derengő hajnali fénybe. Tisztán emlékezett a furcsa, drámai álmára, ami valahol a jövőben játszódott. Ezen kicsit elmélázott, majd dúdolni kezdett egy dalt: „Nincsen veszély – mondják -, csak képzelem”. Aztán szíve hölgyére gondolt, és hirtelen felkiáltott: „Sancho! Sancho Panza! Sebtiben nyergeld fel a lovakat, indulunk, vár az én Dulcineám!”
Majd rögtön újra elaludt.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások