Elképesztően igyekeztem az év 51. hetét lazára venni. Nem akartam tolongani, furakodni, senkit letaposni, a kollektív megőrülésben részt venni. Nem akartam egy darab sz.rként hulla fáradtan csak beesni a fa alá vagy mellé. Ezt a karácsonyt normálisan meg akartam élni. Értik, mire gondolok, ugye? Egy kicsit megállni, egy kicsit lenyugodni, egy kicsit átszellemülni akartam, nem pedig 24-én este friss kenyérért rohanni.
Mondanom sem kell, hogy a laza hét nem jött össze. Rohangáltam, mint a lőtéri kutya, kétoldali munkaundoromat nem leplezve próbáltam úgy tenni, mint aki dolgozik; valójában azonban azon csodálkoztam, hogy minden küzdelmem ellenére sodródok az árral, s ugyanúgy viselkedem, mint az a sok (hétköznapokon egyébként egészen normálisnak tűnő) sorstársam, aki emberi mivoltából kivetkőzve próbál a piroson is átsurranni azon „szent” cél érdekében, hogy bejusson egy bevásárlóközpontba.
Közben nyomasztott más is. Zavart, hogy alig 2 hónapos gyönyörű gyermekem popsija karácsony előttre már-már vörösen langalt, s bizony sem végtelen gondoskodásunk, sem a méregdrága csodaszerek nem nagyon akarták csillapítani fájdalmát. S tudják, milyen ez, a szülőnek kétszeresen fáj…
Napokon át esténként azért imádkoztam, hogy múljon a fájdalma, gyógyuljon a kis feneke. Semmi más kívánságom nem volt a Jézuskához, csak az, hogy a fiam meggyógyuljon, s ne sírjon oly keservesen.
December 24-én csodálatosan haladtunk a sütéssel-főzéssel, mintha a Jóisten maga vezette volna a mozdulatainkat.
A kora délutáni pelenkázáskor megkaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát: egy gyönyörűen, jókedvűen ébredő baba mosolyát, szinte teljesen gyógyult popsijával együtt. Elképesztően jó érzés volt, tudtam, hogy ebben Isten nyakig benne van, tudtam, hogy ilyesmi csak karácsonykor történhet meg.
Amikor kora délután fiam gyógyulása és a szenteste miatt örömittasan kiléptem a házból, már nem találtam sehol a macskát. Szólongattam, hívogattam, kirohantam az utcára is, de nem volt sehol. Eszeveszett keresésem egy óra elmúltával csalódottan feladtam, s nyugtáztam, hogy eltűnt, elment, elpártolt tőlünk. Rossz volt ezt megélni. Tudom jól, hogy a macska az „fogyó eszköz”, de azért mégis hiányzott a "kis dög" flegmasága, megkedveltem pár nap alatt sunyi kis egyéniségét, meg egyébként is, csak a mi cicánk…
Kiábrándultan ledőltem a nappaliban, elhatároztam, hogy macska ide többé nem teszi be a lábát, s mikor felkeltem és kiszaladtam az udvarra a fenyőfáért, kicsit még bíztam a visszatérésében, de nem, nem tért vissza.
Befaragtam, bevittem, beállítottam a nappaliba a fát, majd amikor indultam volna bezárni magam mögött a bejárati ajtót, a kanapé mögül egy félénk kis szempár nézett az enyémbe. Igen, bizony Micó volt az, vélhetőleg amíg én utána keseregtem órákon át, ő macskához méltóan besurrant a melegre, s órákon keresztül meg se nyikkant, élvezte a helyzetet a forró radiátor alatt. Megörültem, kitessékeltem, megetettem, megdögönyöztem, s rájöttem, hogy a feldíszítetlen fa alja máris csurig van ajándékokkal számomra. Csodákat rejtettek a dobozok is, de idén a legapróbbnak tűnők voltak a legnagyobbak, s ezeket nem is kell visszavigyem sehová, méretben is pont stimmelnek.
SKB
Hozzászólások